TÁNC 
Az élet miért nem végtelenbe nyúló tánc? 
Hogyan cselekedhetünk örök harmónia nélkül, mely 
tetteink és azok időtartama között van? Nem va 
gyunk-e az egymást követő arcaink láncolata, amik 
leválnak egymásról és épp úgy válaszolgatnak, mint ellen 
keznek ? 
Nem gondoljátok, hogy minadazok a dolgok, amelyek 
nem teljesednek be a táncban, legrútabb cselekedeteink 
közé sorolhatók? 
Oh, ha a gyermekkor éveitől kezdve, a balett ne 
mes és sima szabályai szerint neveltek volna!... Kép 
zeljétek csak: ritmikus ütemre beszélni, enni, lépni, lélek- 
zení... 
Alig zúg ránk a zene, máris egy új világnak enge 
delmeskedünk. 
„Nyújtsd kezed. Lépjünk cselekedeteink templomába. 
Térjünk be az öntudat erejében és istenekként éljünk 
ez éjjel!" 
„Mondd, későre jár?" — „Későre." És az éjszaka 
lassacskán tovasuhan e fáradt testek elomló táncától. 
A párok elsápadnak, mint a csillagok. 
Ám nekünk tékozolni kell még létünk utolsó hevét 
e forró hullámzásban, amely a pirkadatig sodor, miután 
átgázoltunk a hosszú szerelmi órákon... 
„Mellszobor, egy vaságy, egy lámpaernyő, egy szá 
mológép." Mindenfajta tárgy ami hasznára lehetett az 
embernek, végre kiselejtezett az idő forgataga. 
Vagy megundorodik tőle az ember, vagy kikopik 
belőle, elszegényedve. Néha a gazdagság jön el értük: 
mindazt, amit használtunk ezideig, nem találjuk eléggé 
szépeknek s túladunk rajtuk. 
A zsibárus órája egyre üt: ezer meg ezer úton