Babylon és Thébe nem halottabbak mint Párís halott
ezen az éjjelen
Zöld és kék, tinta és kátrány, bordái a csillagokig
fehérlenek.
Se zaj. Se járókelő. Háború súlyos csendje.
Szemem a vizeldéktől az utcai lámpások kék magváig
téved.
Egyedüli megvilágított hely, hova nyugtalanságom húzódik
így megyek át Párison minden este gyalog
Battignolestól a Quartier Latinig, mint ahogy áthaladnék
az Andeseken
Nagyobb és döbbenetesebb új csillagok tüze alatt.
A minden lépés után csodásabb Déli Kereszt merül fel
a régi világból
Üj kontinensén.
Ember vagyok akinek nincs többé múltja. — Csak béna
ságom fáj, —
Szobát béreltem, hogy egyedül lehessek magammal.
Van egy fűzfakosaram, egészen új, kézirataimmal tele.
Nincs könyvem, képem, egyetlen esztétikai játékszerem.
Asztalomat újságpapír fedi.
Üres szobában dolgozom egy színtelen tükör mögött
Meztelen lábam a vörös kőpadlón, léggömbökkel és
kis gyermektrombítákkal játszom:
A Világ Végén dolgozom.