HAJNALBAN 
Egy gyermekfej nézett álmom közepén. 
Ha a felhők összetorlódnak házad tetején és ha 
megkímél az eső: megőrzöd-e ezt a kettős csoda va 
rázsát ? 
De egyetlen hang sem szólít téged, Ha mezítláb 
felkelsz, megfázol; különben hova mennél át ilyen 
fény-szakadékokon, 
A dunna vigyázta a csöndet, amely az alatta fel 
húzott lábszárak szárnyain lépkedve távozik. Egy an 
gyal volt, de a felkelő pirkadat sokkal fehérebb. 
VÁRÓTEREM 
Fonnyadt ajkadról egy csók és indulás ebből a 
fogadóból, ahol egyedül eltöltöttem volna életemet. 
Udvar nincs, út következik és ósdi alkalma 
tosságok gyökereznek a hangtalan porban, amely szívó- 
sabb mint a korom. 
Utazás, indulás és csönd. Egyazon utakon, bár 
sokfelé ágaznak, érkeznek és indulnak majd örökké az 
emberek. 
És az elsurranó fák, sorompók és házak időnk 
arcát öltik magukra. 
Kinyúlt és alszik. Halott test. Nyugodt arcát, mely 
ből fénytelen fogak csillognak elő, egy utolsó sugár 
világiíja meg. Feje körül halkan ütnek az órák: nem 
hallja, Néha, felhőként egy álom suhan tova, melyben 
összefolynak a háttér metszetei. 
Jobbról néhány láng lobog, nem szökellnek maga 
sabbra és ha a karok felemelkednek, a menyezetet 
érik.