HAJNALBAN
Egy gyermekfej nézett álmom közepén.
Ha a felhők összetorlódnak házad tetején és ha
megkímél az eső: megőrzöd-e ezt a kettős csoda va
rázsát ?
De egyetlen hang sem szólít téged, Ha mezítláb
felkelsz, megfázol; különben hova mennél át ilyen
fény-szakadékokon,
A dunna vigyázta a csöndet, amely az alatta fel
húzott lábszárak szárnyain lépkedve távozik. Egy an
gyal volt, de a felkelő pirkadat sokkal fehérebb.
VÁRÓTEREM
Fonnyadt ajkadról egy csók és indulás ebből a
fogadóból, ahol egyedül eltöltöttem volna életemet.
Udvar nincs, út következik és ósdi alkalma
tosságok gyökereznek a hangtalan porban, amely szívó-
sabb mint a korom.
Utazás, indulás és csönd. Egyazon utakon, bár
sokfelé ágaznak, érkeznek és indulnak majd örökké az
emberek.
És az elsurranó fák, sorompók és házak időnk
arcát öltik magukra.
Kinyúlt és alszik. Halott test. Nyugodt arcát, mely
ből fénytelen fogak csillognak elő, egy utolsó sugár
világiíja meg. Feje körül halkan ütnek az órák: nem
hallja, Néha, felhőként egy álom suhan tova, melyben
összefolynak a háttér metszetei.
Jobbról néhány láng lobog, nem szökellnek maga
sabbra és ha a karok felemelkednek, a menyezetet
érik.