A zúgokban ténfergő emberek sóhajtoznak és nyitva-
maradt könyvek, a fakult szőnyegekre hullottak, egyen
ként.
A csönd, a nyugalom és az álom, oly halkan eresz
kednek alá, mint az éjszaka.
A fejem még kábult volt az álomtól.
A síkos uccán a kövezett árkok sajgó vizénél
nem volt más nesz.
A tükrök egyetlen arcot sem vertek vissza. A
háttérben az éjszaka kapaszkodott, megvilágítva a tetők
szélét. A halkitott léptek viszhangja fúrta át a falakat.
Az élet alig vajúdott.
A lépcsőházban, amelyet semmi nem világított meg
és ahol semmi sem moccant többé, megkíséreltem az
első vakmerő vállalkozásomat. Egy nevet kiáltottam,
amely nem az enyém volt.
Valami zörej a padláson feleletnek rémlett előttem.
Kacagtam együgyüségemen és gyávaságomon. De ez a
zaj senkit sem ébresztett fel.
Ekkor egyenként kinyitottam az ajtókat. Az első
szobában, ahol gyermekek aludtak, a bűnt fölöslegesnek
találtam. Egy másikban kegyelmet kértek tőlem. Egy
emelettel föllebb üres lakásokra bukkantam. Ezek kin
csekkel voltak tele. Attól való félelmemben, hogy fel
fedeznek, meggyorsítottam lépteim.
Végre fent voltam a számozott és szomorú ajtók
között, amelyek az értéktelen elzárt padlásokra nyíltak.
Fáztam és nem mertem lemenni többé. Egy csengetés
fölrázott.
Mikor fölrezzentem, még ott ültem az ajtóm előtt.