A zúgokban ténfergő emberek sóhajtoznak és nyitva- 
maradt könyvek, a fakult szőnyegekre hullottak, egyen 
ként. 
A csönd, a nyugalom és az álom, oly halkan eresz 
kednek alá, mint az éjszaka. 
A fejem még kábult volt az álomtól. 
A síkos uccán a kövezett árkok sajgó vizénél 
nem volt más nesz. 
A tükrök egyetlen arcot sem vertek vissza. A 
háttérben az éjszaka kapaszkodott, megvilágítva a tetők 
szélét. A halkitott léptek viszhangja fúrta át a falakat. 
Az élet alig vajúdott. 
A lépcsőházban, amelyet semmi nem világított meg 
és ahol semmi sem moccant többé, megkíséreltem az 
első vakmerő vállalkozásomat. Egy nevet kiáltottam, 
amely nem az enyém volt. 
Valami zörej a padláson feleletnek rémlett előttem. 
Kacagtam együgyüségemen és gyávaságomon. De ez a 
zaj senkit sem ébresztett fel. 
Ekkor egyenként kinyitottam az ajtókat. Az első 
szobában, ahol gyermekek aludtak, a bűnt fölöslegesnek 
találtam. Egy másikban kegyelmet kértek tőlem. Egy 
emelettel föllebb üres lakásokra bukkantam. Ezek kin 
csekkel voltak tele. Attól való félelmemben, hogy fel 
fedeznek, meggyorsítottam lépteim. 
Végre fent voltam a számozott és szomorú ajtók 
között, amelyek az értéktelen elzárt padlásokra nyíltak. 
Fáztam és nem mertem lemenni többé. Egy csengetés 
fölrázott. 
Mikor fölrezzentem, még ott ültem az ajtóm előtt.