A tevék térdepelve várták az indulást. Egy pík-
kelytelen hal úszik a felhőtlen égen. A homok szuny-
nyad.
„Én a paradicsom kapujáig vezetlek titeket!“ éne
kelt elnyújtva a tengerszemü mádi.
... a kék kígyók az ég sátorainál sokáig teker
ték illatos csavarvonalaikat.
A huszadik éjszakán ismeretlen hegyekbe ütköztek
a zarándokok; de áthaladtak a szorosokon, amelyeken
átlobogott a csillagok hívása, a gúny. A puszta belát
hatatlan volt előttük. Egy távoli dobpergésre csillogott
a homokra tűzdelt mennybolt alja.
,,Ez itt paradicsom 1 ' kiáltott fel a mádi ártatla
nabbá mint a hó és a szemek elvesztek a csupasz
látkörön akár a madarak vagy mint Ádám a világ első
napjaiban.
A halálos ágyra, a zokogásokra várt, amelyeket
mi nem érthetünk — és a virrasztó lámpása eltávolo
dott, a kulcsok... és csöndben a ház.
Felkelt, lement mezítláb egyenként a lépcsőfokon.
Kiment az udvarra, fehéren a hold alatt; sokáig vizs
gálta a sárga hüllő arcát.
,,Ez itt padlásablak, gondolta, melyen át elmene
külhetünk innen, ahol rosszat akarnak velünk az embe
rek,"
Egy fára mászott, hogy átugorjon az ezüsíbűrün,
amely az éjszaka túlsó partjára vezetett, de egy ág
reccsenve felkacagott és ő összetört csontokkal az
emberek közé hullott, fehéren a hold alatt.