27 
izmusok a görög művészet, a reneszánsz és barokk mö 
gött. És amíg az európai amerikai társadalom meg 
marad eddig követett utjának erkölcsi és szellemi 
irányában, sohasem kerül többé sor a szerves tárgyias- 
ságnak és életteljességnek olyan stílusára, mely bár 
megközelítőleg is annyira hatalmas és társadalmilag 
annyira átfogó lehetne, mint amilyen a barokkal 
lezáruló régi művészet volt. A múltnak egyre rövidebb 
lélegzetű ujramelcgitésc és átfordítása pedig veszett 
műtermi, muzeumbeli és gyűjtő-ügy marad. 
Korunk sajátos és társadalmilag hatalmas uj 
tényezője: a mesterségesen készült tárgy. 
Nagyon kínálkozó ellenvetés: Mesterséges emberi 
készítményeket ékszerektől és apró használati tárgyak 
tól egészen a nagy épületekig többé-lcevésbbé a művészet- 
történelem minden korszakában ábrázoltak. 
De ezek a tárgyak többnyire maguk is már ugyanan 
nak a stílusnak voltak a művészeti termékei, melyben 
az őket ábrázoló képek is készültek volt. A festő mint 
emberi és művészegyéniség, műve és az ábrázolt tár 
gyak maguk is mindnyájan egy és ugyanannak a szerves 
közműveltségnek voltak a megtestesülései. A művész 
ennek a közműveltségnek a szelleméből és életességéből 
táplálkozó formai ösztöneit a környezet architektúrá 
jának, enteriőrjeinek, viseletének és díszítő elemeinek 
a vonal és szinritmusában, mint egyéni és organikus 
teljességű egységekben hiánytalanul beteljesülőn tudta 
élni. Es ha olyan tárgyakról volt is szó, melyek stílusa 
már a múltba vagy idegen kultúrákhoz tartozott, úgy 
ezek a különbözőségek is mindnyájan rokon lényegüek 
voltak a tekintetben, hogy valamennyien az emberi 
lélek szerves összegezéseiből támadtak. Az ilyen tár 
gyaknak már a legegyszerűbb ábrázolása is miszti 
kusan fölérzett vonatkozásokat rejthetett magában a 
művész legmélyebb hitbeli és életkérdéseihez. Egészen 
eltekintve a formai gyönyörködés dús alkalmairól, 
melyek különben szintén az alanyi és tárgyi részről 
egyaránt adott szervességek révén voltak lehetségesek. 
De a formai élmény legnagyobb fokú távoltartása 
mellett is megtartotta minden tárgy a maga jelentőségét 
mint sérthetetlen organikus egység és teljesség és éppen 
ezért ebben az értelemben ábrázolták is. 
A kereskedelem és ipartechnikailag berendezett, 
tudományos és társadalmi tekintetben racionálisan 
igazodó nyugatnak nincsen többé sajátos szerves köz- 
műveltsége. Csak minden fajtájú és rendéi kulturformák 
és lecsapódások keveréke az, amit fölhalmoz. Vagy 
kulturmaradványokat őriz, melyeket a konzervativiz 
mus egyre újra föl szokott melegíteni, mig csak minden 
ki végleg el nem fordul tőlük, akiben még tőről met 
szett élet és a haladás akarata feszül. Ez a modern 
civilizáció igy aztán nem is nyújthat tárgyilag szerves 
művészeti formákat, sem közvetlen vonatkozásai nem 
lehetnek a múltnak vagy idegennek valamely szerves 
stílusához. Legújabb bizonyítékát ennek a tehetetlen 
ségnek primitív és ázsiai plasztikák expresszionista 
újraformálásaiban lehet látni. Hasonlókép szerves való 
ságbeli formák iránt sincsen már a modern Európának 
elevenül teremtő, művészeti érzéke 
Civilizációnknak minden szerves valóságbeli és mű 
vészeti forma egyéni teljessége és egysége iránt való 
érzéktelensége azt hozza magával, hogy művészeti 
szemlélete számára még csak az elvont, a mester 
ségesen létrejött dolgok maradnak. És pedig nem vala 
mely természeti vagy emberi életesség legkülsőbb 
lerakódásakép talán, hanem éppen csakis a mechanikus 
keletkezés, struktúra és működés értelmében. A kubista 
konstrukciókban fölmerülő idegen vagy régi kultúrái 
formacsökevények itt csak tartalmatlan vázakat jelen 
tenek, melyek nem viselnek, nem fejeznek ki szerves 
életet, hanem mechanikus utón .létrejött ipari készít 
mények. Az a heterogenitás, mellyel a valóságban mint 
régi vagy idegen stílus és stílusok felöntése vesznek körül 
bennünket és számunkra már nem eredeti, pusztán 
másodlagos vagy tizedleges értelmük, a kubistában nem 
is keltheti az érzést, mintha szervesen nőtt és zárt 
formákkal állana szemben. Ezért tagolja szét és kom 
binálja részeiket művészetének konstruktív képtörvé 
nyei szerint megszabott rendszerré, melyben szerves 
tárgyi töredékek is elvontan hatnak, ábrázolás és 
forma dolgában csakúgy mint életesség szempontjából. 
Ezt a belső egyértelműséget azonban nem csak 
szerves valóságbeli formák elvont művészeti formákra 
való átépítésének kell betudni. A kubista szerkesztés 
ezenkívül még azért is juthatott végre teljesen érvény 
re, mert tisztázta a forma és tárgy között fennálló 
ábrázoló vonatkozásokat. 
Léger és később a többi kubista is felhagyott azzal 
az igyekezettel, hogy a szerves tárgyaknak elvont, 
zárkozott formába való átépítésében mindannyiszor 
természeti vagy emberi testek ábrázolását is nyújtsa. 
Gyümölcsök, alakok, fejek ezentúl gyakran már osak 
mint a szerkesztés és építés külső indító mozzanatai, 
mint csupán körülbelül számitó motívumai szerepeltek, 
melyeknek töbnyire teljesen el kellett tünniök a kész 
kép mechaniko-geometriai formarendszerében. 
A tárgyak tiszta formába való átépítése végül is 
teljesen túltette magát minden tárgyiasságon. Az 
efféle képcimeknek mint „Harlekin" vagy „Három 
öltözködő nő" semmi közük sincsen azokkal a tárgyi 
képzetekkel, melyeket a szemlélő esetleg mégis csak 
hozzá fűzhet a kép egyik vagy másik formájához. A 
kubistáknak nem egy konkrété elnevezett müve volta - 
kép csak olyan tárgytalan, mint a Kandinsky kompo 
zíciók, csupán törvényszerűbb mint emezek. Amennyire 
nem akar Kandinsky festői hullámjátéka felhőket vagy 
szikrázó hópelyheket ábrázolni, épp oly kevéssé keres 
hetünk Léger „Varrónőjében" vagy „Meztelen modell 
jeiben" emberi testeket. És éppen azzal, hogy ezeknek 
a képeknek semmi belső vonatkozásuk sincsen a cím 
ben jelzett tárgyakhoz, marad el a szerves tárgyi és 
elvont formai tényezők között való összeütközés, mely 
Picasso és Braque korai kubista alkotásaiban annyira 
zavarja az embert. Ezért és csakis ezért nagyobb a 
Léger képek életessége, ezért igazabb obj ektive és gazda - 
gabb a formájuk, mely a sik és plasztika között való 
kiegyezésről is lemondott, még pedig egyoldalúan, a 
plasztika javára. Ezek a képek ellenállhatatlan dinami 
kával lendülnek; a gépi erők, formák és mozgások pla 
nétásán széles és gördülő roppant világa teljesedik 
bennök. 
Ennél a tényleges tárgytalanságnál határozott kép 
eimnek csak egy értelme lehet. Legföljebb, arról lehet 
szó, hogy a képeim utalásokat nyújt a szemlélőnek a 
tér és forma nagyságát, feszülő és mozgó erejét illetőleg. 
De ez is fölösleges, ha a térbeli tömegek arányos tago 
zódása és a tónusok intenzitása elég világos arra, hogy 
kölcsönös vonatkozásaikból a kép erejének és jelentő 
ségének megfelelően teljesedhessék. 
Ám a szerves tárgy formai dekompoziciója és új 
jáépítése az újabb, sikszerü képekben sem megy min 
dig a tiszta tárgytalanságig. Ma is nem egy kísérlete 
támad a tisztán lineáris, sikszerü, elvont formában 
való emberi ábrázolásnak. Ott, ahol az egész mű, ki