27
izmusok a görög művészet, a reneszánsz és barokk mö
gött. És amíg az európai amerikai társadalom meg
marad eddig követett utjának erkölcsi és szellemi
irányában, sohasem kerül többé sor a szerves tárgyias-
ságnak és életteljességnek olyan stílusára, mely bár
megközelítőleg is annyira hatalmas és társadalmilag
annyira átfogó lehetne, mint amilyen a barokkal
lezáruló régi művészet volt. A múltnak egyre rövidebb
lélegzetű ujramelcgitésc és átfordítása pedig veszett
műtermi, muzeumbeli és gyűjtő-ügy marad.
Korunk sajátos és társadalmilag hatalmas uj
tényezője: a mesterségesen készült tárgy.
Nagyon kínálkozó ellenvetés: Mesterséges emberi
készítményeket ékszerektől és apró használati tárgyak
tól egészen a nagy épületekig többé-lcevésbbé a művészet-
történelem minden korszakában ábrázoltak.
De ezek a tárgyak többnyire maguk is már ugyanan
nak a stílusnak voltak a művészeti termékei, melyben
az őket ábrázoló képek is készültek volt. A festő mint
emberi és művészegyéniség, műve és az ábrázolt tár
gyak maguk is mindnyájan egy és ugyanannak a szerves
közműveltségnek voltak a megtestesülései. A művész
ennek a közműveltségnek a szelleméből és életességéből
táplálkozó formai ösztöneit a környezet architektúrá
jának, enteriőrjeinek, viseletének és díszítő elemeinek
a vonal és szinritmusában, mint egyéni és organikus
teljességű egységekben hiánytalanul beteljesülőn tudta
élni. Es ha olyan tárgyakról volt is szó, melyek stílusa
már a múltba vagy idegen kultúrákhoz tartozott, úgy
ezek a különbözőségek is mindnyájan rokon lényegüek
voltak a tekintetben, hogy valamennyien az emberi
lélek szerves összegezéseiből támadtak. Az ilyen tár
gyaknak már a legegyszerűbb ábrázolása is miszti
kusan fölérzett vonatkozásokat rejthetett magában a
művész legmélyebb hitbeli és életkérdéseihez. Egészen
eltekintve a formai gyönyörködés dús alkalmairól,
melyek különben szintén az alanyi és tárgyi részről
egyaránt adott szervességek révén voltak lehetségesek.
De a formai élmény legnagyobb fokú távoltartása
mellett is megtartotta minden tárgy a maga jelentőségét
mint sérthetetlen organikus egység és teljesség és éppen
ezért ebben az értelemben ábrázolták is.
A kereskedelem és ipartechnikailag berendezett,
tudományos és társadalmi tekintetben racionálisan
igazodó nyugatnak nincsen többé sajátos szerves köz-
műveltsége. Csak minden fajtájú és rendéi kulturformák
és lecsapódások keveréke az, amit fölhalmoz. Vagy
kulturmaradványokat őriz, melyeket a konzervativiz
mus egyre újra föl szokott melegíteni, mig csak minden
ki végleg el nem fordul tőlük, akiben még tőről met
szett élet és a haladás akarata feszül. Ez a modern
civilizáció igy aztán nem is nyújthat tárgyilag szerves
művészeti formákat, sem közvetlen vonatkozásai nem
lehetnek a múltnak vagy idegennek valamely szerves
stílusához. Legújabb bizonyítékát ennek a tehetetlen
ségnek primitív és ázsiai plasztikák expresszionista
újraformálásaiban lehet látni. Hasonlókép szerves való
ságbeli formák iránt sincsen már a modern Európának
elevenül teremtő, művészeti érzéke
Civilizációnknak minden szerves valóságbeli és mű
vészeti forma egyéni teljessége és egysége iránt való
érzéktelensége azt hozza magával, hogy művészeti
szemlélete számára még csak az elvont, a mester
ségesen létrejött dolgok maradnak. És pedig nem vala
mely természeti vagy emberi életesség legkülsőbb
lerakódásakép talán, hanem éppen csakis a mechanikus
keletkezés, struktúra és működés értelmében. A kubista
konstrukciókban fölmerülő idegen vagy régi kultúrái
formacsökevények itt csak tartalmatlan vázakat jelen
tenek, melyek nem viselnek, nem fejeznek ki szerves
életet, hanem mechanikus utón .létrejött ipari készít
mények. Az a heterogenitás, mellyel a valóságban mint
régi vagy idegen stílus és stílusok felöntése vesznek körül
bennünket és számunkra már nem eredeti, pusztán
másodlagos vagy tizedleges értelmük, a kubistában nem
is keltheti az érzést, mintha szervesen nőtt és zárt
formákkal állana szemben. Ezért tagolja szét és kom
binálja részeiket művészetének konstruktív képtörvé
nyei szerint megszabott rendszerré, melyben szerves
tárgyi töredékek is elvontan hatnak, ábrázolás és
forma dolgában csakúgy mint életesség szempontjából.
Ezt a belső egyértelműséget azonban nem csak
szerves valóságbeli formák elvont művészeti formákra
való átépítésének kell betudni. A kubista szerkesztés
ezenkívül még azért is juthatott végre teljesen érvény
re, mert tisztázta a forma és tárgy között fennálló
ábrázoló vonatkozásokat.
Léger és később a többi kubista is felhagyott azzal
az igyekezettel, hogy a szerves tárgyaknak elvont,
zárkozott formába való átépítésében mindannyiszor
természeti vagy emberi testek ábrázolását is nyújtsa.
Gyümölcsök, alakok, fejek ezentúl gyakran már osak
mint a szerkesztés és építés külső indító mozzanatai,
mint csupán körülbelül számitó motívumai szerepeltek,
melyeknek töbnyire teljesen el kellett tünniök a kész
kép mechaniko-geometriai formarendszerében.
A tárgyak tiszta formába való átépítése végül is
teljesen túltette magát minden tárgyiasságon. Az
efféle képcimeknek mint „Harlekin" vagy „Három
öltözködő nő" semmi közük sincsen azokkal a tárgyi
képzetekkel, melyeket a szemlélő esetleg mégis csak
hozzá fűzhet a kép egyik vagy másik formájához. A
kubistáknak nem egy konkrété elnevezett müve volta -
kép csak olyan tárgytalan, mint a Kandinsky kompo
zíciók, csupán törvényszerűbb mint emezek. Amennyire
nem akar Kandinsky festői hullámjátéka felhőket vagy
szikrázó hópelyheket ábrázolni, épp oly kevéssé keres
hetünk Léger „Varrónőjében" vagy „Meztelen modell
jeiben" emberi testeket. És éppen azzal, hogy ezeknek
a képeknek semmi belső vonatkozásuk sincsen a cím
ben jelzett tárgyakhoz, marad el a szerves tárgyi és
elvont formai tényezők között való összeütközés, mely
Picasso és Braque korai kubista alkotásaiban annyira
zavarja az embert. Ezért és csakis ezért nagyobb a
Léger képek életessége, ezért igazabb obj ektive és gazda -
gabb a formájuk, mely a sik és plasztika között való
kiegyezésről is lemondott, még pedig egyoldalúan, a
plasztika javára. Ezek a képek ellenállhatatlan dinami
kával lendülnek; a gépi erők, formák és mozgások pla
nétásán széles és gördülő roppant világa teljesedik
bennök.
Ennél a tényleges tárgytalanságnál határozott kép
eimnek csak egy értelme lehet. Legföljebb, arról lehet
szó, hogy a képeim utalásokat nyújt a szemlélőnek a
tér és forma nagyságát, feszülő és mozgó erejét illetőleg.
De ez is fölösleges, ha a térbeli tömegek arányos tago
zódása és a tónusok intenzitása elég világos arra, hogy
kölcsönös vonatkozásaikból a kép erejének és jelentő
ségének megfelelően teljesedhessék.
Ám a szerves tárgy formai dekompoziciója és új
jáépítése az újabb, sikszerü képekben sem megy min
dig a tiszta tárgytalanságig. Ma is nem egy kísérlete
támad a tisztán lineáris, sikszerü, elvont formában
való emberi ábrázolásnak. Ott, ahol az egész mű, ki
