■tyo
A haló t patak közel volt. Partjain döglött tüskök
próbálkoztak a lejtőkre. Ó csönd volt. A madarak szivét
Hallottam kerepelni. És hittem: a patak mentén találkoz
nom kell a dolgok értelmével.
Elindultam ...
A nap ezer arccal becsurgott a fák közé.
A patak ferdére sülyedt gránitkövein kövér halak
sütkéreztek. S ekkor én igy szóltam a kövekhez:
— Minden hiábavalóságának tudói!
De ők mondták: Mi kövek va yunk ennyi az egész
— és nincs, aki megváltson bennünket. — Valamikor
éneklő tűz voltunk a harcosok sáncain s gyerekek
pár ttyáiban galambkodtunk. Ó lőjjétek ki alólunk a
földet! Vegyétek le rólunk undok házaitokat és a meg-
fullasztott délelőttöket. Mert a hidaitokat le fogjuk
okádni, a tornyaitokat eldobáljuk, megesszük a vasat a
húsúnkba mart sebeinkkel és összekeveredünk üvöltőn
újra a hegyekkel, csepkőbarlangokkal és zuhatagokkal!
Mert átláthatatlan lavinák voltunk és tengerek röpültek
hátainkon.
. A vakító madárzengésben a fák most kifeszitették
vitorláikat.
'A tölgyek megnyílt derekában — mint Jézusos
jászolban — apró mókusok rágicsáltak. Legfelül pedig
az emberfejü majmok hintásan belerikoltották magukat
a nap üveghálóiba.
De bennem mázsás harangokat játszott a szo
morúság.
Milyen jó, meleg temetőnek álmodtam én az erdőt!
Egy ösvényen mezítelen szüzek sétáltak és egy
hatosért hozzájuk lehetett nyúlni. De jaj egy nagy disznó-
fülű asszony ült az ösvény szájánál kitartott tenyerekkel.
Továbbcipeltem magam. Szamarak szürke dunyhák
kal ereszkedtek a dűlőkön. A hegyek felruccant tornyain
turisták egymás szájába váltogatták a kötélhágcsókat.
Minden a mozgás keresztmetszetét gyújtotta velőmbe.
És beljebb is végtelen acéldrótokon ladikokban
szirénázott le a vas.
Már a hegy lábához értem. Egy nagy, fényes tömb
ült a vidék előterében, a mezők aranyszájában. Úgy
néztem ki benne, mintha vizenyős rongyból lett volna
a testem, s a szemeim is egész beüregesedtek az
agyamig.
így szóltam hozzá: Te vagy a vas és most talán
ráakarod hengerelni mutógatós karmaidat rám, együgyü
rongydarabra. Pedig két sápadt kezemmel még arasznyi
füvet sem vetettem, vagy gyújtottam hamuvá, a reggelben
indultam el a halott patakhoz, hogy találkozzam a dolgok
értelmével és a város lélegző drótjaiba keveredtem.
Nézz rám! Tányérnyi szemeimben életem feltépett
erői zokognak, színek, hangok tükre lettem én, ki színnek
hangnak jöttem a világra.
A vaS pedig válaszolta:
Mérhetetlen csatornák, gépésztelen mozdonyok, min
den emberek jója hever az izmaimban.
Má még gyárak körül vagyok szuronyerdő, ma még
életüket sikongják felém fölárkozott mezőkön a katonák.
De egyszer hidakba, városokba, kongó csarnokokba
nevetem magam és piros gömbökkel kihajtok valamennyi
tornyokon.
Az óriás tömb most hirtelen kipirult, mint egy ki
világított hajó. Aztán este lett. És csönd.
A fák karjain vas ag ólomkörték sírtak, a nap fekete
tömböt füstölt egy emelkedés mögött.
Minden kiürült akkor már bennem, minden. Egy
szeplős vöröAestü némbert még magam mellé fűrészeltem
egy leégett majorságból, egyszer pedig belecsodálkoztam
a kút üvegszinébe és most itt vagyok.
Ó tudom menthetetlenül a dolgok miértjét!
Ezt mondta a költő és nem lévén több beszélni
valója a világról kezét bárgyún a szájába emelte.
A tér most halkan megvilágosodott, moszatzöld
ember fölcuppant a tó közepén. Amint beteg mellett
dolgoztatta a szél, amint kerek szakála gyertyásan lo
bogott a megüvegesedett reggelben, ti azt hittétek volna
halálra érett alatta tn nuen.
De ő csak úszott házak kéménytulipánjai, kivilá
gosodott gyárak, e ázott korházak és egymásbaszaladt
konflislovak fölött nint egy kinyílott szederbokor. És
alatta hintáslegé jk vasárnapra olajozták a vörös
deszkakoporsóka. ís alatta apró emberkék futkostak
omlós kenyerekkel és fodros sörösbádoggal. És alatta
templomok nyájakat verbuváltak és völgyek kisercentek
a majálisok elé.
A nap üve páva volt és emelkedett, a tűz szép
szüzeket sodort a befalazott kazánokban.
S ő úszott a füstölgő kémények fölött
föl föl
az éter sárga templomába. Barta Sándor
ASSZONY
Minthogy senki sem irt még róla, íme én
a repedt rézcsöveken beletrombitálom
a meztelen éjszakába!
A zsákhordó csak a hatalmas balcombját látta
amint a hold finom kis mosolygása alatt
fehér vonaglással lekaszálta a szegény parasz
tok rétjeit
és a templom keresztjében kapaszkodott meg és
ott vihogott!
A flótásvándor csak a hatalmas jobb combjátlátta
amint a zokogó patakocska mellett agyon
ütötte a drótostót szamarát
és aztán elúszott a vizen.
A koldus asszony csak a hatalmas melleit látta
amint az erdő kártékony állatait megszoptatták
és egy újszülött kisfiú rózsaszín száján át ellép
tek a felgerjedt erdőőrök elől
akiknek kezeiben izzottak a puskák!
A lámpás ember a kazlak alatt
elárvult szakállával csak a szemeit látta
a két szemét
némán
amint átlépték az alvó falut
és sirtak
sírtak!
Csak én láttam őt egészben a meztelen éjszakában
testének hajlataiban bozontos állatok aludtak
hasán egy rongyszedő tántorgott
színes rongyaival
fölötte, mint egy nemibajos öreg ur, motyogott
a hold
és én rettegtem, hogy bosszújában az erdő
iszonyodó sikolyának zsákjába var.
Enders Erwin
