Full text: Ma : aktivista folyóirat (7 (1922), 3)

■tyo 
A haló t patak közel volt. Partjain döglött tüskök 
próbálkoztak a lejtőkre. Ó csönd volt. A madarak szivét 
Hallottam kerepelni. És hittem: a patak mentén találkoz 
nom kell a dolgok értelmével. 
Elindultam ... 
A nap ezer arccal becsurgott a fák közé. 
A patak ferdére sülyedt gránitkövein kövér halak 
sütkéreztek. S ekkor én igy szóltam a kövekhez: 
— Minden hiábavalóságának tudói! 
De ők mondták: Mi kövek va yunk ennyi az egész 
— és nincs, aki megváltson bennünket. — Valamikor 
éneklő tűz voltunk a harcosok sáncain s gyerekek 
pár ttyáiban galambkodtunk. Ó lőjjétek ki alólunk a 
földet! Vegyétek le rólunk undok házaitokat és a meg- 
fullasztott délelőttöket. Mert a hidaitokat le fogjuk 
okádni, a tornyaitokat eldobáljuk, megesszük a vasat a 
húsúnkba mart sebeinkkel és összekeveredünk üvöltőn 
újra a hegyekkel, csepkőbarlangokkal és zuhatagokkal! 
Mert átláthatatlan lavinák voltunk és tengerek röpültek 
hátainkon. 
. A vakító madárzengésben a fák most kifeszitették 
vitorláikat. 
'A tölgyek megnyílt derekában — mint Jézusos 
jászolban — apró mókusok rágicsáltak. Legfelül pedig 
az emberfejü majmok hintásan belerikoltották magukat 
a nap üveghálóiba. 
De bennem mázsás harangokat játszott a szo 
morúság. 
Milyen jó, meleg temetőnek álmodtam én az erdőt! 
Egy ösvényen mezítelen szüzek sétáltak és egy 
hatosért hozzájuk lehetett nyúlni. De jaj egy nagy disznó- 
fülű asszony ült az ösvény szájánál kitartott tenyerekkel. 
Továbbcipeltem magam. Szamarak szürke dunyhák 
kal ereszkedtek a dűlőkön. A hegyek felruccant tornyain 
turisták egymás szájába váltogatták a kötélhágcsókat. 
Minden a mozgás keresztmetszetét gyújtotta velőmbe. 
És beljebb is végtelen acéldrótokon ladikokban 
szirénázott le a vas. 
Már a hegy lábához értem. Egy nagy, fényes tömb 
ült a vidék előterében, a mezők aranyszájában. Úgy 
néztem ki benne, mintha vizenyős rongyból lett volna 
a testem, s a szemeim is egész beüregesedtek az 
agyamig. 
így szóltam hozzá: Te vagy a vas és most talán 
ráakarod hengerelni mutógatós karmaidat rám, együgyü 
rongydarabra. Pedig két sápadt kezemmel még arasznyi 
füvet sem vetettem, vagy gyújtottam hamuvá, a reggelben 
indultam el a halott patakhoz, hogy találkozzam a dolgok 
értelmével és a város lélegző drótjaiba keveredtem. 
Nézz rám! Tányérnyi szemeimben életem feltépett 
erői zokognak, színek, hangok tükre lettem én, ki színnek 
hangnak jöttem a világra. 
A vaS pedig válaszolta: 
Mérhetetlen csatornák, gépésztelen mozdonyok, min 
den emberek jója hever az izmaimban. 
Má még gyárak körül vagyok szuronyerdő, ma még 
életüket sikongják felém fölárkozott mezőkön a katonák. 
De egyszer hidakba, városokba, kongó csarnokokba 
nevetem magam és piros gömbökkel kihajtok valamennyi 
tornyokon. 
Az óriás tömb most hirtelen kipirult, mint egy ki 
világított hajó. Aztán este lett. És csönd. 
A fák karjain vas ag ólomkörték sírtak, a nap fekete 
tömböt füstölt egy emelkedés mögött. 
Minden kiürült akkor már bennem, minden. Egy 
szeplős vöröAestü némbert még magam mellé fűrészeltem 
egy leégett majorságból, egyszer pedig belecsodálkoztam 
a kút üvegszinébe és most itt vagyok. 
Ó tudom menthetetlenül a dolgok miértjét! 
Ezt mondta a költő és nem lévén több beszélni 
valója a világról kezét bárgyún a szájába emelte. 
A tér most halkan megvilágosodott, moszatzöld 
ember fölcuppant a tó közepén. Amint beteg mellett 
dolgoztatta a szél, amint kerek szakála gyertyásan lo 
bogott a megüvegesedett reggelben, ti azt hittétek volna 
halálra érett alatta tn nuen. 
De ő csak úszott házak kéménytulipánjai, kivilá 
gosodott gyárak, e ázott korházak és egymásbaszaladt 
konflislovak fölött nint egy kinyílott szederbokor. És 
alatta hintáslegé jk vasárnapra olajozták a vörös 
deszkakoporsóka. ís alatta apró emberkék futkostak 
omlós kenyerekkel és fodros sörösbádoggal. És alatta 
templomok nyájakat verbuváltak és völgyek kisercentek 
a majálisok elé. 
A nap üve páva volt és emelkedett, a tűz szép 
szüzeket sodort a befalazott kazánokban. 
S ő úszott a füstölgő kémények fölött 
föl föl 
az éter sárga templomába. Barta Sándor 
ASSZONY 
Minthogy senki sem irt még róla, íme én 
a repedt rézcsöveken beletrombitálom 
a meztelen éjszakába! 
A zsákhordó csak a hatalmas balcombját látta 
amint a hold finom kis mosolygása alatt 
fehér vonaglással lekaszálta a szegény parasz 
tok rétjeit 
és a templom keresztjében kapaszkodott meg és 
ott vihogott! 
A flótásvándor csak a hatalmas jobb combjátlátta 
amint a zokogó patakocska mellett agyon 
ütötte a drótostót szamarát 
és aztán elúszott a vizen. 
A koldus asszony csak a hatalmas melleit látta 
amint az erdő kártékony állatait megszoptatták 
és egy újszülött kisfiú rózsaszín száján át ellép 
tek a felgerjedt erdőőrök elől 
akiknek kezeiben izzottak a puskák! 
A lámpás ember a kazlak alatt 
elárvult szakállával csak a szemeit látta 
a két szemét 
némán 
amint átlépték az alvó falut 
és sirtak 
sírtak! 
Csak én láttam őt egészben a meztelen éjszakában 
testének hajlataiban bozontos állatok aludtak 
hasán egy rongyszedő tántorgott 
színes rongyaival 
fölötte, mint egy nemibajos öreg ur, motyogott 
a hold 
és én rettegtem, hogy bosszújában az erdő 
iszonyodó sikolyának zsákjába var. 
Enders Erwin
	        

Note to user

Dear user,

In response to current developments in the web technology used by the Goobi viewer, the software no longer supports your browser.

Please use one of the following browsers to display this page correctly.

Thank you.