23
/. /. P. Oud: Csarnok lépcsövei (Hollandia)
Verlag Ernst Wasmuth A. G. Berlin
klasszikus naturalizmussá változott. A költők, kik a
monumentálitásra és a szabad formák hitére esküdöztek,
a komor gyárkémények alól — Isten tölcséreiből — böm
bölték himnuszaikat. Lakatosok és irók szakszervezete
fölvonult a könyöknyi utcákban és közös szimbólumként
aranykulcsokat és az igazsághoz vezető detektivlámpá-
sokat vittek maguk előtt.
S jöttek a gyerekek is, kiket anyáik csak tegnapelőtt
fejtettek ki a zsákokból és szemeikben a megállított élet
lámpásai szomorkodtak. S amint énekelték a nagyok éne
két a hangok ólomárbócai visszaroskadtak a torkukba,
s amint csicseregtek és egyszerre felzendültek, mint a
karmestertelen kanárirajok az őserdőkben, hosszú sovány
némberek és szakálas férfiak, mint a fekete zászlók fölé
jük hajoltak és kioltották szájukon a lámpásokat.
A hideg higénikus városokban, a hatalmas és egyen
letes gyárak közt, a szabályosra metszett utcákon és a
leltisztitott tereken hömpölygött kíváncsiskodott a nép.
Ekkor Zahariás á város elé ért a méternyi tehénen, s
im valami keserű füsttel telt meg a torka s lehervadtak
benne a szavak szegfűi. S nem ereszkedett le torony
magasba föléjük, hanem a mérhetetlen levegő közepéből
szólott le hozzájuk:
— Tíz évezreden át nyöszörögtetek érte, ime elhoz
tam nektek a kócfejü embert és elmetszettem az élet hazug
gyökereiről az ostoba szimbólumot. Szabad világok sza
bad népei vagytok, de jaj, mondom nektek, mielőtt késő
lenne, legyetek egyenlőek önmagatokkal és kezdjétek élő
ről sorsotokat. Miként megmondtam: ember emberét,
íü fűét, állat állatét, kő kőét.
Én az uj tízparancsolatokkal jöttem el hozzátok s
mondom tinektek:
— Emberek! Ne keressétek hallottaitokban önmagá
tokat!
— Emberek! Szabadítsátok fel a teremtés örökké
megujjuló forrásait bennetek: gyermekeiteket.
— Emberek! a puszta létet ne cseréljétek össze az
élettel!
S akkor lehajitotta közéjük a kócfejü bábut s eltűnt,
s jó volt, mert igv nem láthatta mint esnek neki népei
s mint viszik haza a darabokra szedett bábut, mint a
hóhérkötelét lányaiknak és szeretőiknek, hogy meg
örvendeztessék vele őket s misztikus hallgatásban köréje
üldögéljenek a lobogó kandalók mellett.
Mert a nép akkor üres fejjel és értelmetlen tekintet
tel s a bábuval, mint egyetlen okos és értelmes pozitivum-
íiial a kezében visszaözönlött lakásaiba.
Zahariás most a falvak felé kormányozta a tehénkét.
S már újból harmadik napja röpültek, s a nap ép ki
hunyni készült a bányadombok mögött, amikor a kis
tehénke megszólalt:
— Uram rántsd meg az én farkomat, hogy kieresz-
szem nyelvem alól a galambot, hogy leszáílhason a
földre és hírt hozzon nekünk.
S akkor Zahariás megrántotta a tehénke farkát s a
galamb kirepült a tehénke szájából s mély búgással a
föld felé fúrta magát.
S amint búgva és fáradtan s már alig lihegve újból
felemelkedett hozzájuk, a hasalja véres volt s ijjedt sze
meiből lángok röpködtek.
S akkor mondta a tehénke s a galamb akkor már
Zahariás vállán ült holtan és súlyosan mint egy mázsá-
nví kő:
— Uram ne szállj te le a hegyek közé, a völgyekbe,
a mezőségekre, a földekre, szénégetőkhöz és a föld leg
nyomorultabb cselédjeihez a bányákba, mert bizony
mérgezett kutak és vadállatoknak való csapdák leselkednek
ott rád.