25 
J 
a ballábujja alatt, de az csak tovább világított mint a 
burába fojtott parázs. 
Együgyű Zakariás most a bádogkrisztus elé ért és 
legkevésbbé sem csodálkozott a történteken. A bádog 
krisztus pedig eközben letelepedett az árok szélére, fala 
tozni kezdett, s intett nekik, hogy üljenek le ők is melléje. 
Zakariás leült melléje az árok szélére. 
Ők mindezen semmitsem csodálkoztak, mint csodál 
koztak, rémüldöztek és siránkoztak volna ezen más 
emberek, ismerték egymást a hosszú vándorlásokból s 
egyiknek Krisztus nem volt több a fáknál és a füveknél s 
a másiknak az egyszerű csavargó nem volt kevesebb a 
zamatos pataknál. 
S akkor egy ideig még hallgattak, amig az öreg 
megint szépen kapcájába kötözte maradék elemózsiáját s 
aztán Zahariás igy szólott: 
— Eljöttem végül harmadiknak hozzátok, adjátok oda 
nekem a cincogó számárfárkot, ideje volna, hogy vissza 
térjek vele az emberekhez és vissza vezessem őket 
önmagukhoz. 
A bádogkrisztus pedig válaszolta; 
— Tizenkilencévszázadnál több múlott el azóta, hogy 
megszülettem, hirdettem a csodanélküli egyszerűséget; a 
szeretetet az emberek közt, s lettem spiritiszták és a 
növényevő társulatok jelvényeinél és bűvös háromszö 
geinél is olcsóbb játékszere az együgyüeknek és komisz 
aknak. 
Mikor az utak már kiürültek, leszállók kis és nagy 
keresztjeimről, megizlelem a föld füvét és sarát s a pata 
kokat, hogy emlékezzem embervoltomra. Istent tettek 
belőlem, hogy megbocsájthassam, ha ellenem vétkeznek, 
bálványt tettek belőlem, hogy eljátszogathassanak sza 
vaimmal, mint a homokkal tömött gránáttal. És én mon 
dom neked, kinek jöttét a kenyér és az élet szeretetében 
és gazdagságában akasztásra és az élet megcsonkitására 
használták ki a népek bírái, hogy jaj azoknak, akik 
megszületnek, hogy jaj azoknak, akik nem apáik és déd 
apáik útját jöttek folytatni a világra, jaj a születőknek, kik 
hitet tesznek életre s nem pedig halálra. Egy nyomorult 
isten vagyok, kártékony életből kivert állat, s jaj nekem 
valahányszor ember képemben jelenek meg a városokban. 
Engem csak dicsérni és énekelni szabad a föld országi 
jain, púpos, félszemü, kegyetlen és vérengző, cifrálkodó 
és nagyivó menetek és búcsusok hordják szét az én 
gyalázatomat. Én látom, mert itt vonulnak el előttem, 
bégetve, kalaptalanul, sunyin, alkudozón és vállveregetőn, 
hallom éhínségekre spekulálón, íelraktározott gabona 
zsákjaikra kért fohászukat, látom szomszéd földekre 
asszonyokra és barmokra leselkedő szemeik könyörgését 
felémgörbülni, a papok füstölgőit, amelyekből erotikus 
röpiratok és 16%-os takarékkonyvecskék kóvályognak 
elő. Csak a szegények odúiban, a külvárosok sarában élek 
én még megíogyhatatlan és kiapadhatatlan. 
S Zahariás akkor kiszáradt torokkal igy szólott: 
— Nincsenek immár szegényeid a városokban 
Krisztus, mert én enni adtam nekik és felöltöztettem őket. 
S az öreg akkor elkomorodott és mondta: 
— Nem beszélsz igazat Zahariás, az én szegényeim 
nem hagynak el engem, s ha eljön majd az ő országuk, 
bevesznek engem az országutakról és a templomok elől s 
leakasztanak a hideg falakról és nyakláncaikról. Mivel 
pedig ez nem igy van, nem szólsz te igazat, élnek még 
az én szegényeim a városokban és mindenütt. 
S Zahariás válaszolta: 
— A te szegényeid szőlőgerezdekkel és az emésztés 
csutkáival álldogálnak a sarkokon és a bódék előtt s 
semmiben sem akarnak többé különbözni uraiktól. Ezért 
jöttem el hozzátok, adjátok nekem a cincogó szamár- 
farkot, hogy értelmet adhassak az ő kenyerükbe és 
vissza vezessem őket önmagukhoz és az élethez. 
De az öreg akkor keservesen sírni kezdett és mondta: 
Mond meg nekik ha visszatérsz, hogy sírni láttad az ő 
fönséges Istenüket, Krisztust, kit kivertek maguk közül az 
életből, s maguk fölé teregették cégérnek. 
S az öreg akkor roskadtan és aszottan vállára dobta 
a kapcába csomagolt elemózsiát és keservesen zokogott 
mint egy gyermek, aki elvesztette a nagy zűrzavaros 
városban anyját. S a kereszt elé cammogott, hogy újra 
felkinozza rá magát. S Zahariás akkor felsegítette az ő 
szomorú társát, a végtelen vándorlásokban, s felélesztette 
a ballába ujja alatt ácsorgó mécsest, mert immár regge 
ledet s a falvak kaszálói és urai is közeleghetnek s bizony 
nagyon káromkodnának és röhögnének és szitkozód 
nának, ha nem találnák rendben az ő isteneiket. 
Zahariás már messze járt a röpülő farkassal s vállán 
a megkövesedett galambbal, amikor még mindig zokogni 
hallotta az ő keserves társát, az ő anyját vesztett barátját, 
Krisztust. 
Ekkor egy omladozó malomhoz értek, amely egy sürü 
kék patak mellett állott, s bizony ők menten felismerték a 
patakban a kis ágyacskákat a nagyhasu asszonyokkal. 
A malom ablakában pedig egy vén anyóka ült s egy 
szál kankalint tartott a kezében. 
Együgyű Zahariás ekkor igy szólott az anyókához: 
— Milyen kén szaga van a te kankalinodnak, s milyen 
fénylő sürgönyhuzalok lapulnak a te omlatag falaid 
között. Ó ismerlek én téged telefonjaiddal és modern 
törvénykönyveiddel és házaiddal és csatornahálózataiddal 
és szolgabiráiddal, miket együttvéve civilizációnak ne 
veznek. Tudom, hogy örök életre rendezkedtél be a földön 
s az uj társadalmakban is csak önmagadat akarod foly 
tatni. De én eljöttem, hogy kivegyem ülleped alól a cin 
cogó egérfarkot s visszavezessem az embereket önmaguk 
hoz. 
S ekkor egész világosan hallani lehetett az egérfarok 
cincogását, s a vénanyóka kezében hirtelen elsápadt a 
kankalin, de jaj, együgyü Zahariás nem hallotta az anyóka 
szemeiben a röhej vércse vonyitását, s mikor belépett a 
malomba, hogy elhozza a cincogó szamárfarkot, csak 
látta, hogy az anyóka feszes nadrágban és írógépeken 
tartott ujjakkal ült az ablak mögött és bizony vastag 
bambusznád volt a csizmájában. 
S mikor Zahariás a banya elé ért, az tenyerén eléje 
tartotta a szamárfarkot és mondta: 
— Jaj, együgyü Zahariás, ime vedd a cincogó 
szamárfarkot, de én mondom neked, nekem élet volt, hogy 
nem volt neked halálod lesz, hogy van. Azzal, mint egy 
homokkal teli zsák, elvágódott a földön. 
Zahariás pedig elvette a szamárfarkot, s akkor kiesett 
belőle a lerágott téglafül, kettéharapta a lerágott tégla- 
fület s akkor előzuhogott az olajforrás, felitta az olaj 
forrást, s akkor kinyílott benne a látás napernyője. 
ó ki tudja, mit láthatott Zahariás. Ó ki tudja miért, 
sulyosodott elbirhatatlanná vállán a megkövesedett 
galamb. Ó ki tudja, miért vonyitotta újból elő a kövek és 
gyökerek közül a tehénhusu farkas az éjszakát, de együ 
gyü Zahariás ekkor csak ennyit mondott: 
— Immár tudom, miként lehet a világot megváltani: 
meg fogom váltani .a népeket megváltóitól. 
Azzal megrántotta maga alatt a földet és zuhanni 
kezdett. 
Bartá Sándor