De a festők hamarosan elfelejtették a festészet létalap
ját, mikor úgy fogták fel, mint a köröskörül létezőnek
ábrázolásmódját. Középkori elődeik nem felejtették el
ezt, ha a korban rejlő szükségszerűségek lényétől idegen
anekdótikus hivatást is erőltettek a művészetre: min
denekelőtt színes formában gondolkoztak. A reneszánsz
óta, mely határozottan uj orientáció mozzanatát jelzi, a
festészet hovatovább elhajlott más valőrök felé, melyek
nek a plasztikához semmi közük. Mihelyt a szellem az
individuális-anarchikus gondolat tengelye körül forog,
mindent hatalmába kerít a szándékoltság; nem
lephet meg tehát, ha azt látjuk, hogy a festészet irodalmi
variánsok passzív eszközéül szolgál és végül is össze
zavarják a külső látványosságok előidézte költői reak
ciókkal.
A magam részéről bevallom, hogy nem értem azt
a fogalomzavart, mely lehetővé teszi, hogy Giotto és
Corot két művét ugyanazon szóval — festészet — jelöl
jük. Megjegyzendő, hogy nem a mű milyenségéről van
szó, hanem az irányitó szellemről. Ha a Louvreban kijö
vök az olasz primitívek terméből, hogy belépjek az 1830
és 1870 közötti francia iskola termébe, hiába iparkodom
közelhozni Angélicot és Courbet-t. Courbet elvitázhatat-
lan ereje szerintem egy illuzórikus koncepcióra pazar-
lódik valami nem tudom milyen realizmus nevében,
mig az olaszok a festészet célját érik el, mikor
mélységesen spiritualisták maradnak. Courbet rea
litása a lények és dolgok látszata, mig amazoké tudo
mányon épült. Amit az anekdotákon kívül az mutat, hogy
ami Courbétnél a p r i o r i, az olaszoknál a posteri-
o r i s hogy az utóbbiak művei évszázadok után is ragyo
góan ifjak és életesek, mig viszont Courbet és a kor
festői, akármilyen kevés idő is választ el tőlük', már ma
fakók és idejüket múltak, beleöregedtek a szemfényvesz
tés éjszakájába.
Ma azonban már nem arról van szó, hogy a kissé
mindenütt jelentkező plasztikai újjászületést az izmusok
terminológiáira korlátozzuk, melyek nem adnak egyebet
Huszár Vilmos: A városkotnpozició
FESTÉSZET
A. GLEIZES (paris)
Az a meghatározás, amely a festészet alatt a külvilág-
ábrázolásának egy módját érti, megakadályoz bennünket
a festészet valóságos eszközeinek természetükhöz mért
felhasználásában. Ami merőben másodlagos volt a
középkor pikturájában, mikor még könyv nem létezett
és a szót a tömegek között propagálni kellett, az utánzás
szellemének felülkerekedésével egyben értelme és célja
lett a festő munkájának.
Akubizmusés megértésének eszközei
cirnü könyvemben a festészet tényét igy iparkodtam meg
határozni: festeni annyit tesz mint egy sik felületet meg-
lelkesiteni. Nagyobb határozottság kedvéért hozzá te
hettem volna még azt is, hogy e felület összes tulajdon
ságaival. És annak kijelentése után, hogy e tulajdonságok
a felület mennyiségeitől függenek s hogy közülük a két
legszembeszökőbb a két dimenzió, vagyis a szélesség
és hosszúság, kimutathattam volna, hogy a festő szerepe
a felület természetében rejlő virtuális erők kinyilatkoz
tatásában áll. A művész tehát ura a formák születésének,
amelyeknek végtelen nüanszú játéka a felület valóságának
megsértése nélkül megfelel érzékelhető realitása ezer ar
cának.
Ha ilyenformán szigorúan formális szempontból
megéreztük a felület mechanizmusát, hátra van még, hogy
saját fényuralta körükön belül a formák mechanizmusát
is észleljük. Nyomban felvetődik egy fogalom, amely e
fény mibenlétének elsőrendű fontosságot ad és amelynek
ismerete lehetővé teszi a formák akciójának szigorú
rendszer szerinti vezetését; ez a fogalom a színes per
cepciókhoz tapad. A művész itt olybá tűnik fel mint a
formák ritmusának elrendezője a fényben, amely ezt a
ritmust látószerveink számára felfoghatóvá teszi. A szin,
mely csak a mi szemünknek van, ennek a szervnek lénye
ges sajátsága, ugyszólyán esztétikai ösztöndija. Tisztán
ebből az okból érdemel figyelmet.