3
nem élt, le nem értékelt romantikával kiabál a forradalom után. Kollektivitás, etika és egyéb
öblös jelszavak puffognak ki a szájukból, úgy mintha az utóbbi három-négy év alatt semmi
különösebb nem történt volna a föltörekvő emberrel. S valóban velük semmi sem történt azon
kivül, hogy a háború utáni pacifizmusuk átszépült forradalom utáni humanizmussá. Lelkileg
ők a forradalom előtti időket élik s részükre a reakció árnyékában elkövetett ,,bátor gesztus"
rózsaszínű szentgyörgyködés nem is jelentett kompromisszumot. Kiáltanak, de hangjuk kong
az élettelenségtől.
A másik típus, egész emberi életével átszenvedte a világháborút, mint egyetlen meg
váltó lehetőségre tért át, a forradalom útjára s mindaz, amit máig végig csinált, mint figyel
meztető és kérdőrevonó valóság áll előtte egy gyökeréig fölzaklatott élet tükrében. Amit tett
százszázalékos akarattal és hittel tette s ma az erők kétségtelen eltolódásában számára csak
egy mód maradt a tovább élhetéshez: a konzekvenciák levonása után uj kapuk kinyitása a meg-
ujhódott cél felé! Mert a forradalom útja összeesik az igazság és teljes hit utjával.
Aki ma tovább akar jutni, annak nem csak környezetével szemben, de önmagában is
tabula rázát kell csinálnia.
Mi magyarnyelvű aktivista művészek 7 éves küzdelmeink után, mint lehasznált ruhát,
levetettük már-már jövedelmezőnek Ígérkező múltúnkat s mint 7 évvel ezelőtt, de tapasz
talatokban gazdagabban, mélyebbre gyökeredzett tudással, tehát egy sokkal magasabb szín
vonalon újra kezdjük utunkat a környezetében és önmagában fölszabadult ember felé.
Nincsenek többé a nagy általánosságból kikapott jelszavaink és nincs többé politikai
járszalagnak fölhasználható pátoszunk.
A tegnapi megválthatódás nagy Ígéretei átestek a rostán.
És a tegnapi úgynevezett teljes művészet teljes szépségei is átestek a rostán.
Aki tehát ma természetéből eredőn művészetet akar csinálni, annak ki kell hasítania ma
gából a tegnap örömeit csakúgy, mint a tegnap fájdalmait.
Mindaz, amit eddig csináltunk jó lehetett a maga nemében és a maga idejében, mert sti
lisztikai és esztétikai külső ráhatások nélkül egyek voltak velünk az alkotókkal, de ma már ránk
nézve nem jelenthetnek azok többet, egy idő kereteiben lezárt mínusznál. Lámpások ők a
lassú menetelüknek, de a messze mögöttünk fekvő utakon világítanak.
Az élet teljességének megélésére és megmutatására jöttünk és nem döbbentünk meg
azon, hogy minden előbbre lépésünknél messzebbre kitolódik előttünk a horizont. És ez az amit
rigorózus kritikusok és politikai szatócsok kijavithatatlanul rovásunkra Írnak, ez a célunk be-
nem érhetősége adja meg az életre és teremtésre öszszeállt lényünk megkülönböztetett karak
terét.
Büszkék vagyunk rá, hogy folyóiratunk utolsó számaiban elérkeztünk fejlődésünk má
sodik stációjához.
Ki kell hangsúlyoznom azonban előre, hogy itt nem egy lényegbeni megváltozásról
vagy csak a célkitűzés eltolódásáról is, hanem egy agitativ akarat uj erőfölgyülemléséről, épen vi
lágszemléleti gyökereinkből táplálkozó művészetünk tovább-változásáról van szó.
A fa él és a fa újra kivirágzott.
Ezek a virágok a kollektív életérzés hajtásai.
Mert körülöttünk is már alig vitatható, hogy a Ma művészete nem a passzív széplelkek
vagy romantikus versfaragók bravurstiklije jópolgárok mulattatására, hanem a mellettünk
kushadó vagy szalmalángoskodó életek akváriumában egy teljesebb emberi lét aktív forma
keresése, részben formába állása. Hogy mi a művészeten keresztül fejezzük ki magunkat, tel
jesen másodlagos tény a kritikus részére. Semmi kétség, hogy az élet bármely más területén
ugyanilyen eredményességgel vagy eredménytelenséggel felléphettünk volna. Az alkotó ka
rakter előtt a társadalmi eltolódások vagy szakmai különbözőségek csakúgy nem jöhetnek
komolyan számításba, mint ahogyan a sokat emlegetett anyag nem lehet végzetesen ellenálló
a megnyilatkozni akaró énnel szemben. Ez az é n principiális erő mindenek felett. Tenden
ciája a szociális törekvésekkel összeeső kollektív élettendencia, külső megjelenési formája a