4 
jelenlévő erő aktivitásának és biztonságérzetének állapot és értékmerője. Innen vannak a kü 
lönböző korszellemek különböző megjelenési formái, tekintet nélkül minden művészi (mert ez 
a legintenzivebb megélés és fölélési lehetőség) alkotásra. 
És nincsenek véletlenségek és nincsenek tévedések. 
Csak erőkülönbségek vannak. 
És örök kényszerű mozgás van. 
A művészet, mint emberi alkotás két arccal mutatta meg magát a világnak: á bele- 
nyugvón széthulló és az akarattal uj egyensúlyba kivánkozás állapotában. Az egyikben, mint 
eleven tényező az individuális, másikban a kollektiv szellem van jelen. 
Az élet vonalai tehát állandó föl és elmerülésben hullámzanak. 
A mi generációnk első lépése ennek a hullámzásnak a fölfelé lendülésébe esik. 
Az előttünk járók lemaradtak agyonmagolt filozófiájukkal és vérszegény művészeti 
doktrínáikkal s*mi egyszerre kiáltottuk ki eszmélő ember voltunk élni és alkotni akarását. 
Kollektiv erőnek éreztük magunkat, mint művészeknek szavunk volt az emberért, hogy 
megmutathassuk önmagunkat s épen az úgynevezett szocialista művészettel akadtunk először 
szembe. A tömegek közül valók voltunk minden porcikánkban és ők nem értettek meg bennün 
ket, mert eddigi szószólóik egészen más értelemben és egészen más formában szóltak hozzá 
juk. A szocialista irodalom eddigi ismérve a nyomor fölötti szentimentális siránkozás vagy a 
nyakig művészeknél ennek aj bűzös, baromi állapotnak érzelmes elképzelésekkel és szócicomák 
kal való földiszitése volt. És mi ezen a mükönnyekből vagy kispolgári jóhiszeműségből össze- 
fércelt ingoványon azt mondtuk: az élet értelmét nem a magával tehetetlen gyöngeség, hanem 
az erő adja meg. És mi munkáinkban a szociális nyomorúság helyett a tömegek észre nem 
vett, ki nem hangsúlyozott vagy a művészettel mint narkotikummal még jobban lebágyasz- 
tott ereje kapott kifejezést. 
Hittünk és dolgoztunk az elkövetkezendő világváltozásért, hittük, hogy ezt a változást 
a tömegek ereje fogja fölidézni és hittük, hogy az ő erejük fogja az uj egyensúlyt is alánk 
teremtem^CTWegő tele volt tüzhyélvekkel és mi tele voltunk megváltóvár ássál. 
A magyar irodalomban a mi nyelvünkön született meg az uj értelmű óda és az első 
tömegéposz. 
És a nagy ismeretlen táborból jöttek az erejüket érző fiatalok, megértettek bennünket 
és ők jelentették a harcok majdnem egyetlen reális és etikai lendületét. 
De mindez kevés volt, mert hiába láttuk meg mi a tömeg erejét, ha oj£gbensejében tele 
volt még a maga reménytelen múltjával. 
Az idő elment fölöttünk, anélkül, hogy az uj ember megmutatta volna nekünk vidám 
és piros arcát. 
És aki lát ma, annak látnia kell, hogy ez nem a múlt erején, hanem a jelen gyöngeségén 
ni u 
lik. 
Politikusok rázzák ki fejükből a politikai rakétákat és a művészek öljék meg magukban 
a romámtikus pátosz ’dicséretgyertyáu. 
Aki nía a tömeg dicséretére szól, az a tömeg halálára harangoz. 
Uj periódusba értünk. 
Aki kezdeni akar valamit, annak elölről kell kezdenie mindent. 
És mi hajlandók vagyunk levetkőzött lelkűnkkel, multtalanul és majdnem társtalanul 
újra elindulni, akik tegnap már mellettünk jártak, ma készek újra megtagadni, mert ismét 
nemértenek meg bennünket. Az idő elforditotta fölöttünk hangos vitorláit és ők a tegnap moz 
dulatlanságát keresik bennünk. A magunk és az ő saját szép tradiciójukat. S mint évekkel eze 
lőtt a nyomor előimádkozóinak most az ő testvéri szólitgatással teletömködött füleiknek is 
rikácsol a hangunk, istentelen csipővasak ágaskodnak ki a szemeinkből, s a jó szív helyett va 
lami újra nyugtalan ördög zörömböl a keblünkben. 
S ha ez igy van — mégis ez á mi legnagyobb dicséretünk. 
Mert egyetlen magunkért az életünkért, mindnyájunk életéért akaratban, akcióban és 
formában újra tudtuk szülni önmagunkat ott, ahol minden aludni készül tehetetlensége babér 
jain. 
Kassák Lajos