Oskar Schlemmer: Építészeti plasztika (Néniét). 
7 
TECHNIKA ÉS KONSTRUKTÍV 
MŰVÉSZET 
A vallásos ember az élet értelmét a teremtővel való 
egységben látta, kinek műve vagy szubsztanciális jelen 
valósága a végtelen természet képében állott szeme előtt. 
A vallásos művészet istenhez törekedett, tehát legheve 
sebb vallomásai is a természetábrázolásnak egy széles 
alapjáról kellett hogy nekilendüljenek. Minél inkább 
vonult háttérbe egy mindent átfogó elv hivő vagy filozó 
fiai megismerésének bizonyossága a kritikai és kételkedő 
értelem elől, annál szükebbre szorultak a körök, melyek 
zárkózottsága az embernek szilárd szellemi alapzatot 
nyújtott. A világ egysége és teremtő törvénye végül is 
egyet jelentett az emberi tudattal. Soká tartott azonban, 
mig ez a megismerés meg tudott szabadulni egy emberen 
kiviil álló világrend hagyományos szemléletétől és any- 
nyira jutott, hogy a művészetben is csak emberi önkinyi 
latkoztatást lásson. Az expresszionizmus, még mindig 
misztikusan vallásos kényszerképzetek hatása alatt, a 
művészet szellemi magvát a természeti kép feloldásával 
akarta fölszabadítani. Ez az emancipáció nagy öncsalás. 
A természetbeli tárgyi formáknak Kandinskynál és epi- 
gónjainál látott visszatérése a tárgyatlanságnak egy 
vizözönös káoszába, csupán egy bizonyos geoló 
giai, légköri vagy növényi alkatnak a képzetét kerüli el. 
A kép érzéki és érzelmi teljesedése embrionálisán ter 
mészeti folyamat marad, és világosan megkülönbözteti 
az egyes elemekhez fűződő képzettársításokat. Ezzel 
azonban sértetlenül megmarad az az ezerféle rost is, 
mely az emberi öntudatnak mint teremtő kiindulásnak 
gyűrűjén átszövődve transzcendentális függőségek szfé 
rájába vezet. A látszólag abszolút és cselekvő alkotás áll 
hatatlan passzivitásnak bizonyul. A szellem földalatti 
áramlások és mennyei káprázatok játékszerévé gyöngül. 
Sokkal inkább még, mint a vallásos művészet virág 
korában, melynek a határozott istengondolat erőt és tör 
vényt adott. A vallásos világrendnek feloldatlan fizioló 
giai, lelki és társadalmi gátlások, fékezhetetlen túlten- 
gések átkában fetrengő egész tragédiája tovább él az 
abszolút festészet sokértelmü anarkiájában. Az ember 
nek a maga hatalmi körébe való visszavonulása azonban 
azért történt, hogy megmeneküljön a rá nézve idegen, 
mert megfoghatatlan és lebirhatatlan erők halálos ölelé 
séből. Szellemének ifjan és szabadon kellett magasba 
szállania az elaggott vallásos, metafizikai és történelmi 
hagyományok lomtára alól, hogy úrrá lehessen ezeknek 
a hagyományoknak az individualista bomlásán. Tulajdon 
immanens szerkezetének tudatában kellett építkeznie, 
hogy jegecedő középpontja lehessen a társadalom egy uj, 
földi törvényességének és kultúrájának: Terem 
tővé kellett válnia a szó legvégsőbb, legtisztább értel 
mében. 
Szükséges volt ennek a szellemi fölemelkedésnek az 
értelmét és célját az abszolút festészet ellentmondó és 
negatív eredményeivel szemben kihangsúlyozva fel 
mutatni. Mert csak ezzel a tárgyatlanságba bujtatott ter 
mészettel ellentétben világosodik meg a modern művészet 
egy másik tárgyatlan irányának a teremtő jelentősége, 
mely nem a vallásos embernek és természeti képének a 
katasztrofális végét jelképezi, hanem a szellemet mint 
kezdetet állítja elénk, mint intellektuális for 
mák ifjú tisztaságát és örömös lebegését.