Oskar Schlemmer: Építészeti plasztika (Néniét).
7
TECHNIKA ÉS KONSTRUKTÍV
MŰVÉSZET
A vallásos ember az élet értelmét a teremtővel való
egységben látta, kinek műve vagy szubsztanciális jelen
valósága a végtelen természet képében állott szeme előtt.
A vallásos művészet istenhez törekedett, tehát legheve
sebb vallomásai is a természetábrázolásnak egy széles
alapjáról kellett hogy nekilendüljenek. Minél inkább
vonult háttérbe egy mindent átfogó elv hivő vagy filozó
fiai megismerésének bizonyossága a kritikai és kételkedő
értelem elől, annál szükebbre szorultak a körök, melyek
zárkózottsága az embernek szilárd szellemi alapzatot
nyújtott. A világ egysége és teremtő törvénye végül is
egyet jelentett az emberi tudattal. Soká tartott azonban,
mig ez a megismerés meg tudott szabadulni egy emberen
kiviil álló világrend hagyományos szemléletétől és any-
nyira jutott, hogy a művészetben is csak emberi önkinyi
latkoztatást lásson. Az expresszionizmus, még mindig
misztikusan vallásos kényszerképzetek hatása alatt, a
művészet szellemi magvát a természeti kép feloldásával
akarta fölszabadítani. Ez az emancipáció nagy öncsalás.
A természetbeli tárgyi formáknak Kandinskynál és epi-
gónjainál látott visszatérése a tárgyatlanságnak egy
vizözönös káoszába, csupán egy bizonyos geoló
giai, légköri vagy növényi alkatnak a képzetét kerüli el.
A kép érzéki és érzelmi teljesedése embrionálisán ter
mészeti folyamat marad, és világosan megkülönbözteti
az egyes elemekhez fűződő képzettársításokat. Ezzel
azonban sértetlenül megmarad az az ezerféle rost is,
mely az emberi öntudatnak mint teremtő kiindulásnak
gyűrűjén átszövődve transzcendentális függőségek szfé
rájába vezet. A látszólag abszolút és cselekvő alkotás áll
hatatlan passzivitásnak bizonyul. A szellem földalatti
áramlások és mennyei káprázatok játékszerévé gyöngül.
Sokkal inkább még, mint a vallásos művészet virág
korában, melynek a határozott istengondolat erőt és tör
vényt adott. A vallásos világrendnek feloldatlan fizioló
giai, lelki és társadalmi gátlások, fékezhetetlen túlten-
gések átkában fetrengő egész tragédiája tovább él az
abszolút festészet sokértelmü anarkiájában. Az ember
nek a maga hatalmi körébe való visszavonulása azonban
azért történt, hogy megmeneküljön a rá nézve idegen,
mert megfoghatatlan és lebirhatatlan erők halálos ölelé
séből. Szellemének ifjan és szabadon kellett magasba
szállania az elaggott vallásos, metafizikai és történelmi
hagyományok lomtára alól, hogy úrrá lehessen ezeknek
a hagyományoknak az individualista bomlásán. Tulajdon
immanens szerkezetének tudatában kellett építkeznie,
hogy jegecedő középpontja lehessen a társadalom egy uj,
földi törvényességének és kultúrájának: Terem
tővé kellett válnia a szó legvégsőbb, legtisztább értel
mében.
Szükséges volt ennek a szellemi fölemelkedésnek az
értelmét és célját az abszolút festészet ellentmondó és
negatív eredményeivel szemben kihangsúlyozva fel
mutatni. Mert csak ezzel a tárgyatlanságba bujtatott ter
mészettel ellentétben világosodik meg a modern művészet
egy másik tárgyatlan irányának a teremtő jelentősége,
mely nem a vallásos embernek és természeti képének a
katasztrofális végét jelképezi, hanem a szellemet mint
kezdetet állítja elénk, mint intellektuális for
mák ifjú tisztaságát és örömös lebegését.