62 
— vagy a képzőművészet törvényi határain túllépni iparkodnak, 
ha ugyan nem merülnek bele az amerikai építmények oktalan és 
céltalan megálmodásaiba, melyek voltaképen csak eltorzult kép 
zelődései olyan embereknek, akiket érettebb korban Wells regényei 
ragadnak magukkal. A képnek abban az értelemben kell géphez 
hasonlítania, hogy valamint ez utóbbi az utilitarisztikus ritmus 
alapelve szerin organizalódik, azonképen a képnek is az esztétika 
nem kevésbbé célszerű ritmusa szerint kell megszerveződnie. 
Ellene vagyunk annak, hogy a „kollektív 
művészet" elnevezést a radikális művészetre 
alkalmazzák. 
Ennek a megjelölésnek indokolásául utalhatunk a feltételezett 
gondolkodásra és az érzések kevertségére, ami körülbelül annyit 
jelentene, mintha az orvostudományt burzsoá-, a filozófiát szo 
ciális ügynek minősítenénk. De amint a szocializmus a jelenlegi 
társadalomban csak mint a kritikai munka módszere jelentkezik, 
úgy a kollektivizmus doktrínája munkára való ösztönzést képez. 
A szocializmus szempontjából, mely a jelen társadalmi organiz 
mus, mely lényegileg kritika, az uj társadalmat mint a réginek 
feltételező cél, feltételező jutalom, az aktivitás oka. A szocializ 
mus, mely lényegiley kritika, az uj társadalmat mint a réginek 
megjavított kiadását fogja fel; de a gyakorlatban, mint az európai 
materialisztikus kultúra létrehozta jelenség, reális megvalósulásá 
ban csak az európai kultúra maximális feszültsége lesz. 
A filozófiának, tudománynak és művészet 
nek nem lehetnek hátorozott- céljai, mert céljaik 
csak a saját belső mozgásukban állanak; a jövő, melyet meg 
nyitnak és alkotnak, csak egy individuumnak, egy kozmoszbeli 
egységnek megváltozásával formulázható. 
Ebben az értelemben a radikális művészet 
egyszerűen a jövő művészete, annyiban, amennyiben 
ezt a jövőt alkotja, a jövendő kultúra művészete, mely uj és 
szélesebb szellemi lehetőségeken és szintetikus alapon, nem pedig 
analitikus ismereteken fog felépülni. 
Úgy találjuk, hogy a szocializmus jogán való gondol 
kodás a festőnek, mint magánembernek szintén jogában áll, de 
nem áll jogában mint gondolkodónak az esztétikai alkotás 
területén. Ellenkező esetben ez a feladatok megszületésére, elkerül 
hetetlen konvenciókra, szofizmákra és pártszellemre vezetne, mely 
az egyén teremtő erejét mindig és mindenütt taktikai kapcsok 
közé fogja ékelni. 
Továbbá, a kollektív művészet képviselői ezt a művészetet 
olyaténképen művelik, mint amely a nézőt aktive magával viszi 
és az ebben a formájában nyilván az „öncélú művészet a szét 
bontását célozza. 
Mi a magunk részéről úgy találjuk, hogy a 
művészetnek épűgy mint a tudománynak, önálló 
diszciplínának kell maradnia. 
Megengedjük, hogy előbb-utóbb lehetséges 
lesz a sommás aktív művészet megvalósítása 
az önálló művészet határain kívül. 
Ennek indokolására felhozzuk, hogy egy csapat festő, aki 
egy darabig velünk együtt az analitikus felbontás munkájával 
foglalkozott, ezt a tárgy rombolás munkájának fogta fel. 
A részritmus (vagyis a mozgás) tanulmányozása alapján ezt 
mint a kép határain kívüli mozgást fogták fel, minthogy lényegét 
illetőleg még a képben tökéletlen mozgás volt; a kép kon 
strukcióját mint általánosságban való konstrukciót és a művészeti 
ismeretek megszerzését mint bizonyos praxis előkészületét 
használták. 
Unatkozó gimnazisták módjára elhatározták, hogy a tanulás 
célja egy mérnöki, építész vagy doktori diploma elnyerésében 
és nem magában a tudományban keresendő s ennélfogva ipari 
dilettantizmusba hullottak, mely nemcsak a művésznek, hanem 
a konstruktőrnek is önmegsemmisítésére vezet, minthogy a meg 
felelő technikai ismereteket minden valószínűség szerint csak a 
reménytelen egység stádiumában nyerik el. 
Továbbá ugyancsak a tárgyatlan konstrukció folytán, melyet 
nem analízisnek, hanem szintézisnek fogtak fel a képben, tel 
jességgel széttörték a kapcsolatot a világ és az egyén között s 
mig az uj esztétikai hatások befolyását elvesztették, ismételni 
kezdték magukat és a művészetet immár csak zenei kellemességgé 
változtatták, melynek idővel tényleg elkerülhetetlenül meg kellett 
volna valósulnia, ami ismételt bizonyítéka annak, hogy mindezen 
esetekben dekoratív művészettel van dolgunk, mely mindig azt a 
törekvést mutatja, hogy kilépjen az esztétikai gondolkodás ha 
táraiból és valamely más tartalmat rejtsen. 
Mindezen esetekben nincsen egyébbel dolgunk, mint 
egy csapat festő direkt vagy indirekt vallomásával, akik az ana 
litikus munka számos esztendeje után rájöttek arra, hogy a 
szintetikus munka a legtöbb ellenállás utján, vagyis a tiszta mű 
vészetben lehetetlen és ezért előnyben részesítették a legkissebb 
ellenállás útját — miközben nemzők vitték a művészetet, hanem 
az vitte őket, mint hegyről alágördülő hólabdákat. 
Ezért állítjuk mi teljes határozottsággal, 
hogy minden esetben és minden beszélgetésben a kollektív vagy 
problematikus művészétről, valahányszor a festészeti szintézisről 
és nem az analízisről van szó, utilitarisztikus tárgyak előállí 
tásának művészetével van dolgunk, itt tehát a művészet hátvéd 
jéről és nem rohamcsapatáról van szó, vagyis a radikális mű 
vészet kezdődő eláltalánosodásáról, mely abban a pillanatban 
megy végbe, mikor ez iparművészeti vagy dekoratív művészet 
alakjában hatol be a művészetbe és közeledik az elismertetéshez. 
A tiszta esztétikai gondolat mozgalma csak 
a radikális művészet értékeinek újra határo 
zása utján mehet végbe, az individuális meghatározás, 
a tiszta művészeti kultúra utján és nagy egészében ugyanazon az 
utón, melyen a tiszta tudományos gondolat is halad — a koz 
mosszal vivott harc utján, mert nem az iparművészet, hanem a 
tiszta művészet és a filozofikus gondolkodás az, aminek nem az 
élet külső megszervezésével, hanem az egyéni princípiumaival 
van dolga. 
A szyntétikus-csoport nevében 
Iwan Puni, Kari Zalit, Arnold Dzirkal. 
Deklaráció a haladó művészek első óíisseldolrfi kongresszusához. 
I. A „Gegenstand--Objet“ című folyóirat képviselője vagyok, 
mely egy internacionális érzület szócsöve és az uj művészet csak 
nem minden országbeli vezetőit egyesíti. 
II. Ezt az érzületet az a törekvés jellemzi, hogy elutasítja 
a szubjektív vizionárus világszemléletet és az általános reálist 
épiti fel. 
III. Annak, hogy az érzület nemzetközi, az a tény szolgál iga 
zolásául, hogy Oroszországban a teljes elzártság hétesztendős 
szakaszában ugyanazok a problémák vetődtek fel, melyeket 
nyugati barátaink tűztek maguk elé, anélkül, hogy egymásról 
tudtunk volna. Oroszországban egy kemény, de eredményes küz 
delemben megtettük az első kísérletet az uj művészetnek széles 
társadalmi és állami méretekben való megvalósítására. 
IV. Ezenközben megtanultuk, hogy a művészeti haladás csak 
olyan társadalomban lehetséges, mely nagy egészében uj szerve 
ződési formák felé halad. 
V. Haladás alatt itt azt értjük, hogy a művészet megszabadul 
attól a hivatásától, hogy cicoma, dekoráció legyen kevesek lel 
kének felderítésére. Ez a haladás abban áll, hogy bebizonyítást 
és magyarázatot nyerjen, miszerint az alkotás minden embernek 
joga. Ezért nincsen semmi közünk azokhoz, akik kolostorba 
zárt barátok módjára istentiszteletet űznek a művészettel. 
VI. Az uj művészet nem szubjektív, hanem általános bázison 
épül fel, mely tudományszerüen megállapító és természetéhez 
képest konstruktív. Nemcsak az úgynevezett tiszta művészet kép 
viselőit egyesíti magában, hanem mindazokat, akik az uj kultúra 
előőrsei. A művész, a tudós, a mérnök a munkás édestestvére. 
VII. Az uj művészetet ma époly kevéssé értik meg, mint 
máskor és pedig nemcsak a társadalom, hanem — és ez a leg 
veszélyesebb — azok sem, akik haladó művészeknek nevezik 
magukat. 
VIII. Hogy ezen állapot ellen harcolhassunk, szükség van egy 
egyesülésre, mely gazdasági erővé alakul ki. Csak ez a harc 
az, ami bennünket egyesit. Ha csupán néhány magát művésznek 
nevező ember materiális érdekeit akarjuk védelmezni, nincs 
szükségünk extraunióra. Hiszen vannak nemzetközi festő-, 
mázoló- és cimfestő szakszervezeteink, hivatalosan ezekhez tar 
tozunk. 
IX. A haladó művészek Internacionáléját 
olybá tekintjük, mint az uj kultúra harcosainak 
erődjét. Itt kell, legyőzni a művészet régi megjelenési for 
máit. Itt kell megtalálni kollektive azt az utat, melyen az alkotó 
produktuma viszonyba hozható az összességgel. 
A „Tárgy“ szerkesztősége: 
El. Lissitzky 
Elie Ehrenburg