50 
álláspont 
AMA ezzel a számával megkezdte nyolcadik évfolyamát. A világ nyolc bajos és harcos esztendeje; 
mindenkin és mindenen rajta hagyta sajátságos bélyegét ez az idő, és a magyar nyelvű kulturlapok közül 
egyedül a M A volt az, amely az események súlya alatt se jobbra, se balra meg nem tántorodott, a világ 
háborúban, csakúgy, mint az akuttá vált forradalomban és a minden értéket elsöpörni készülő ellenforra 
dalomban megőrizte kritikus szellemét s pártoknak és osztályoknak való alárendeltsége nélkül egy pillanatra 
fel nem adta szociális célját. A MA a legvadabb viharokon át megmaradt MA-nak. A szociális vonalba 
fejlesztett harcban önálló álláspontnak, azaz a nagy emberi célokért folytatott küzdelemben egy föltétien alá 
rendelt sejtnek, de a mindent kisajátitó demagógiák között, önmaga kollektív tendenciáját hangsúlyozó auto 
nóm erőnek. Politikai meghatározhatóság szerint kommunista volt és ma is az — világszemléle 
tében azonban kommunista is volt és ma is az is, de ezen kívül még egyébb is — emberi, az az: egyetemes. 
Mert tudja, hogy csak ez lehet a végcél és tudja, hogy ennek a végcélnak a beérése csak a proletár osztály 
nak, vagyis önmaga osztályának fölszabadításával közelíthető meg. És tudja, hogy minden más utakon próbál 
kozó mozgalom tévutakon jár, a mozgalom vezetői holmi testetlen és felelőtlen romantikának az áldozatai. 
De tudja azt is, hogy a kommunizmus (pártértelem szerint) mint gazdasági átalakulás nem végcél, csupán 
egy föltétien szükséges stáció egy uj életlehetőség materiális velejárója. És ezért van az, hogy a MA sohasem 
hangsúlyozta ki magát, mint egy politikai párt vagy frakció vezérképviselője, mindig és mindennel szembe 
vetette kritikai álláspontját, a maga körében sohasem tűrte meg a tabuk felállítását, nem engedte meg magának 
a vénasszonyok módjára való jövőbe jósolgatást, nem mondta ki vak dogmatizmussal, hogy csak azzal áll 
szóba, aki a kommunista pártnak fizető és elkönyvelt tagja, de minden barátjától és elvtársától megkövetelte 
és meg követli, hogy ezt a pártot, mint a forradalom adminisztratív szervezetét, mint az embert a magáért való 
harcra előkészítő iskolát elfogadja, s ha kritikát mond róla, az soha maga ellen az intézmény ellen, hanem az 
annak keretén belül hangadó személyek ellen szóljon az intézmény etikai kimélyitéséért, a szüklátókörüségből 
vagy egyéni mániából született dogmák ellen — a forradalom előkészítéséért és a kivívott eredmények megtart- 
hatásáért. AMA ezen az alapon harcolt a magyar proletárdiktatúra megteremtéséért, ezen az alapon dolgo 
zott a diktatúrában az uj társadalmi rend megszervezésén, ezen az alapon kezdett el uj munkát a diktatúra meg- 
bukása után, annélkül, hogy önmagával vagy osztályával, azaz a forradalommal meghasonlott volna. Már a 
harc kezdetén tudta, hogy a próbálkozás sikerét nem az ellenfél ereje, hanem a mi gyöngeségünk mértéke fogja 
jobbra vagy balra eldönteni. És tudta, dűljön el bár milyen kegyetlenül is a mi részünkre ennek a harcnak a 
sorsa — ez nem lesz egy végleges döntés, mindez csak rajtunk, a mi bátor cselekvésre és föltétien kitartásra 
még meg nem érett akaratunkon fog múlni. Tudta, hogy az elvesztett harc végeredményében csak időveszte= 
séget jelent s hogy nekünk a magunk érdekében és a fejlődés törvényszerű kényszerűségével újra fel kell ven 
nünk ezt a harcot és ami tegnap a mi gvöngeségünk miatt nem sikerült, annak holnap a mi erőnk miatt s egy 
történetsorozat beteljesedéseképen sikerülnie kell. A M A-nak tehát, mint forradalmi tényezőnek soha sem vol 
tak kétségei célja realizálhatósága iránt, és a buktatgató utón a maga terhét soha sem próbálta meg másra át 
hárítani. Szemeit kinyitotta a dolgokra és eseményekre, cselekvő erejét fentartás nélkül beállította a történésbe 
és az eszével nem csak terveket hegvezett ki, de a mások terveit is mérlegre állította; nem volt egyházi sekres 
tyés, a pápa sérthetetlen és csalhatatlan agyvelején és nyelvén kívül még neki is volt agya és nyelve; nem volt 
pártgramofon és minden pártnagyság agyveleién és nyelvén kívül még neki is volt agyveleje és nyelve. És 
mindenkor és minden szinü ellenfél ellen, akit ő bármilyen terrénumon a forradalom tudatos vagy öntudatlan 
gátlójának tartott, használta ezeket a fegyvereit, mint ahogyan a jó katona önvédelemből és közössége védel 
mére minden ellenség ellen, néha a saját kapitánya ellen is használja a maga fegvvereit. Gondolkodtunk és 
cselekedtünk nem csak Molnár Ferencek és Pékár Gyulák ellen, akik lapos tetükké gyávultak akkor, hanem 
Kun Béla ellen is, aki a nroletárforradalom hullámán néha kispolgári diplomatának és művészeti szakértőnek 
is elmerte magát képzelni. 
Röviden tehát igy segítettünk mi a forradalom előkészitéséhez és igy dolgoztunk az uj rend épitgetésénél. 
Megbuktunk — de a forradalom, mint szükségszerű történés él és forr tovább. 
És mi tovább és a régi hitünkkel dolgozni akarunk: sajátos voltunknál fogva dolgozni kényszerülünk 
ennek a szétesett erőnek újra egyöntetű akcióba segítésén. 
De nagy próbákon és tapasztalatokon át érkeztünk el mai magunkhoz, s ha ugyanaz is a célunk, ami 
tegnap volt, nem a régi szemeinkkel látjuk a hozzá vezető utak struktúráját. 
Ha győzni akarunk, részleteiben mégegyszer úgy végig nem csinálhatjuk a harcot. A magyar proletár 
forradalom elbukott, mert rosszul csináltuk (a külpolitika állása, a területi elzártság, a szociáldemokrata párt 
gerinctelensége stb. különösképen és magunktól függetlenül nem számit, mert a forradalom politikai és katonai 
vezetőinek ezekkel számolnia kellett, vagy legalább is számolnia kellett volna), s ha mégegyszer úgy akarnánk 
végig csinálni a harcot — ez a vakság, nem okulás már eleve magában hordja az újra elbukás törvényét. 
Válasz 
sokfelé