maga növekedésében a legszigorúbb eszközöket és a leg
meglepőbb ambíciókat takarja, úgy a modern lirizmusnak
is a konstrukció és a merészség szelle
mét kell egyesítenie. Modern költő az, aki ép-
oly fogékony a végtelenség érzése, mint a haszon fo
galma iránt. A teleszkóp és a szövőipar. A kutatás és a
kényelem. A sejdités és az értelem.
Észszerű művészet létére a modern lirizmus a kor
forradalmi szavának engedve, tele van bátor elszántság
gal. Talán jobb volna igy definiálni: organizált vak
merőség!
Az anarchikus tudattalanság minden műve épugy
megtagadja őt, mint a nyugati civilizáció szellemét.
Ezt fejezi ki León Chenoy. egy legújabb értekezésé
ben: „A költemény konstruált tárgy és nem csecsebecse**,
irta Max Jacob valahol. Ez a definíció, vagy helyesebben
ez a specifikáció, amellett, hogy igazi helyére utasít né
mely újfajta cizellált munkát, azért szimpatikus nekem,
mert azt a lényegi sajátságot követeli a költeménytől,
hogy legyen „átgondolt**.
Hogy lirizmus legyen, rendre van szükség. Nem a
versmérték gyakran mesterkélt rendjére, hanem az inspi
ráció mélységes szervezőerejére.
A különböző mértékű vers használatát (a fejlett sza
badverset?) feltétlenül szükségesnek tartom az intellek
tuális precizióra és fegyelemre törekvő szellem szempont
jából. Amennyire az előirt versmérték elősegíti a kifejezés
körülbelüliségét, ép annyira megköveteli a szellemi ek-
zaktság a ritmikus változatosságot. Mihelyt a költészet
től azt kívánjuk, hogy hűséggel fejezze ki az élet leg
apróbb rezdüléseit, fel kell szabadítanunk a kötött mérték
szolgasága alól.
A klasszikus és mindenekelőtt az álmodern rimtelen
prozódiák az ékesszóláson alapszanak. Nem menekülhet
nek tehát a többé-kevésbbé terjengős ünnepélyességtől,
melyet a műfaj von maga után. Minden kötött mérték,
mely a gondolat anarchiájának kedvez, rossz tanácsadója
a szellemnek. Kényszere a kibicsaklott melléknevek légió
ját idézi fel. Az embernek megesik a szive a szegény fő
nevek szomorú sorsán/melyeknek sohasem adatik meg az
egyedüllét büszkesége.
A szabad vers evvel szemben a legeredményesebb
összhangot teszi lehetővé a gondolat és a zene között.
Minden dolgot szerepének fontosságához képest kell el
mondanunk benne. A költemény akkor harmonikus, ha
minden verssor megfelel az eszme követelményeinek. Hol
az a bútor, amelynek formáját és magasságát a szükség
letre való tekintet nélkül állapítják meg? Áthatva a mo
dernség zamatétól (megszámlálhatatlan dolgok geomet
rikus káprázata a mozgások sokszerüségében), igyekez
zünk minden költeményt a hozzámért mechanizmussal
felruházni.
Ezért elképzelhetetlen a modern lirizmus olyan faj
tája, mely egy formulának volna alávetve. Minden dog
matikus kísérlet kárhozatra méltó. Ameddig a civilizáció
megőrzi az ujitó erőfeszítés heroikus ösztönét a mecha
nika területén, addig a művészet sem egyezhetik bele újí
tásra irányuló hajlamainak akármilyen mérvű csökkené
sébe. Az általunk követelt rend semminemű veszélyt nem
rejt magában, hiszen állandóan megfiatalítja a másik mo
dern hatóerő, a kutatásban való eleven öröm. Ismételjük:
rocking-chair és side-car, a jólét és a rohanás.
Úgy, hogy ha korunk lirizmusának felderítésére tö
rekszünk, minduntalan azon kapjuk magunkat, hogy a
Jelen kollektív realitásához intézünk kérdéseket.
A jelen gyorsaság és összetettség; a szavak és képek
kergetik és megsokszorozzák egymást. Az érzések far
sangja. Felgyújtottuk az etappokat.
A jelen szenvedélyes mechanizáció; az élet dicsérete
geometriai és akaratos összetételek szerint fejeződik ki.
A jelen utazások, emberek és produktumok kicserélé
sei; ujraerősödő nemzetközi „összefüggések** jelentkez
nek. A lirizmusok az emberiességben keresik egymást.
A jelen veszély, kihívott és legyőzött veszély (loko-
motivok, gépszerszámok): csupa tragikus paradokszónok-
kal telített művek! Vegyük észre az élcek és a csipdelödés
szükségességét is, az ellentétek vonzásának alapján.
De mindenekelőtt varázslat ez a jelen, a formák és
hangok megújulása (repülőrajok, dróttalan koncertek
stb.). A lirizmus a fáradhatatlan újrakezdésnek ugyan
ilyen olthatatlan vágyáról tanúskodik. Előérzésekből él.
Milyen üdvös aktivitás! Ebben a vonatkozásban tényleg
az eredetiség foka határozza meg a hatékonyság fokát.
A lírai kritérium a hasznosság.
Más szavakkal, az újszerűség.
De a hasznosság nem foglalja-e magában a terem
tést? A személytelen művészet haszontalan művészetet
ad. Az elfogulatlan vizsgáló rá fog jönni, hogy egy tra
dicionális verskötet, ha szinte ötvenezer példányban kelt
is el, komoly időveszteségébe került az irodalomnak.
Bármely klasszikus újbóli kiadása minden intellektuális
erőfeszítés nélkül meghozta volna ugyanezt az ered
ményt.
Minden mű csak akkor fizeti meg a beleölt munkát,
ha megjelenése után létezik egy olyan interpretáció, mely
előtte nem létezett. Ha e nagyszerű tény erejénél fogva
gazdagodást, hasznosságot, MŰVÉSZETET jelent.
A modern lírikusok különböző utakon, de egy
séges lelkesedéssel tárják fel kartársaik előtt a belső és
külső jelenségek vakmerő és tudatos revelációját, melyek
haladástól és uralomvágytól feszülő századunkból kikel
tek, Innen két hivatásszerű tulajdonságuk: az indulat tul-
tengése és a túltengő világosság. A merészségből folyó
lázas nyugtalanság és a rendből előálló éleselméjűség.
S ezt a feladatot hihetetlenül megkönnyíti nekünk az
a csodálatos látvány, melyet a modern nagyvárosok tár
nak inspirációnk elé.
Nyilvánvaló, hogy a költői terméknek nem szükség
képen kell leírnia a villamosság terén történt felfedezése
ket. De a módban, ahogyan például egy kertet vagy egy
szerelmet felidéz, az iró világosan kimutatja, hogy olyan
kornak polgára, mely tele van akarással, gondolkodás
sal és gyorsasággal.
Nem az inspirációt adó anekdota, hanem szenzibili-
tás az, ami az alkotó modern éleslátását kinyilvánítja.
Nem volna-e gyűlöletes, ha minden szál elszakadna a jö
vőbe mutató intelligencia és a konzerváló szenzibilitás
között? A szenvedély a gyorsaság stádiumába jutott
szenzibilitás, mely épen ezért egybehangzik a legmágiku-
sabb spekulációkkal. És a civilizációval nemkülönben
Nem állom meg, hogy ide ne iktassam ezt a vezér
eszmét: a művészet elválaszthatatlan a társadalomtól. És
a város (gépek, világitás, sebesség) megköveteli a költők
től, hogy okosan, de átlelkesülten bízzanak a jövőben.
Ford: Gáspár Endre
