Full text: Ma : aktivista folyóirat (9 (1924), 5)

a „Központi Világfénykép“ szemtelen riporterje meg is 
kérdezte és az „igen“ választ ki is kürtöltette. Kolosszális 
elképedés, összes elnökök megrökönyödése, haj, haj, 
ilyen botrány, kicsavart lábú táncosnő gyémánt öltözék 
ben elpirult, jaj istenem, majdnem viszonyt kezdtem vele. 
A minden sarkon ingyen igénybevehető kis templomok 
ban dörögve hirdették és intették az embereket: 
— Vigyázzatok, jön a járvány, ime a holdbéli ember 
is, neny mosakszik, testvéreim, gondoljatok a halálra. 
A megbotránkozás és csodálkozás hullámai mind 
szélesebben. És ekkor összeültek a Gépészek és Mérnö 
kök Főfeje, az Okosok Gyülekezetének elnöke, az Ügy- 
védur és három vagy négy ugyanígy még és tanácskoz 
tak, a kérdés világrenditő volt. 
Az égitestek becsülete, nem visszaesni a chaoszba, 
a bolygók alárendeltségének megtartása, vigyázat uraim, 
mindent meg kell menteni. Nagyon sokat töprengtek, 
erre Ügyvédur felállt, nemesen és szerényen, liliom nagy 
angyalszárnyakkal, megcsókollak homlokodon, cvikkered 
kissé ferde. Felállt és mondta: 
— Szeretem őt, meg akarom menteni, kötelesség 
hiv, ki mint veti ágyát, különben is. A világegyensuly 
megtartásának kérdése vállainkon nyugszik. Tény, Hold 
béli nem mosakszik. Egyáltalában nem. Soha. Saját 
bevallása szerint. Felszólítjuk: vagy mosakszik, vagy 
nem, kényszeríteni fogjuk. A világegyetem reflektora 
rajtunk. Vigyázni, mit teszünk. Kötelességünket kell 
teljesíteni. Tévelygőket igaz útra terelni. Én feláldozom 
magam és ha kell, erőszakkal is arra fogom őt kényszerí 
teni, hogy mosakodjék. 
A választott bizottság, élén Ügyvéd úrral, felkereste 
Holdbélit. A tényállás megállapittatott. Holdbéli egysze 
rűen felelt: 
— Nem mosakszom és nem mosakodunk mi, mert 
•különböző elemek vagyunk. A virágok, a fák, a levegő 
ben élnek és nem szállnak soha a vízbe. Ami itt körülöt 
tünk van, az elég nekünk, hogy tisztán tartson ben 
nünket. Az forrásom, az eledelem, az tengerem, Ti más 
ként, mi igy. Ha nektek a vízbe kell szállnotok, tegyétek. 
Mi nem tehetjük, mert harcba száílnánk egy idegen 
elemmel és a harcot nem akarom. Megsemmisülnék. Ketté 
osztana. Halálom lenne. Aki mosakodni akar, mosakod 
jék, nektek vízbe kell szállnatok, feküdjetek bele, de mit 
akartok tőlem. 
Ügyvéd ur súlyosan válaszolt, kifogásnak errlitette 
mindezt, követelése mellett megmaradt és egy titkos ülé 
sen elhatároztatta az Okosok Gyülekezetének Végre 
hajtó Bizottságával, hogy a holdból jöttét kényszeríteni 
fogják, hogy megfürödjék. Utóvégre mindent el lehet 
tűrni. Nem eszik, nem eszik. Nem ismeri a tulajdont, nem 
ismeri a tulajdont. Nem iszik, nem iszik. Fény a beszéde, 
mozdulatai kékek, sárgán vonaglik. De nem mosakszik! 
Ezt nem lehet tűrni. 
Tavaszi nap volt, április tizenhárom. Holdbóljött a 
mezon feküdt, egy patak mellett. Az Okosok Gyülekeze 
tének Végrehajtó Bizottsága, elől doktor Ügyvédur, égi 
arc, megváltás, kötelességem teljesítem, iskolakönyvekben 
olvasható, uszította a kutyákat. 
A Holdi felugrott, meglepve* megnőve, zavaros sze 
mek, karok kapkodok, fényjelzések köröskörül, mégis 
perc a patakban. 
Az Okosok Gyülekezete ott állt és rémülten és ér 
tetlenül nézte: sűrű, széteső gomolyag száll a patakból, 
felfelé elterülve. - 
Ügyvédur tátott szájjal állt. Remegett. Érezte, hogy 
ez a buta ügy megjavithatatlan csorbát ejtett Elnöki 
méltóságán. 
Náda:s József 
Végtelen sok szöglete van a valóságnak s mind 
egyiken véresre horzsoljuk testünket. Lel 
künk kiesett belőlünk mint a madárhulla s a 
kötelességtudás fanatizmusával igy köszöntjük 
reggel a családtagokat: „Dicsértessék az anyag, 
mely a hidegben összehuzódik s a melegben 
kiterjed". Azonban mit mondjunk este, ha 
nyüzsögni kezdenek bennünk a fénybogarak s 
ujjaink között szétmállnak a legkeményebb 
csillagok? 
nem tudok elaludni, egyedül fekszem s a hőmé 
rővel szivemen szeretnék kikeveredni a napra 
íavaszolvadás volt tegnap s a kedvesem kiábrán 
dult belőlem mert tűdőcstkshuruíos vagyok 
ablakom alatt ólomtalpakon cammognak az 
emberek, szaladni akarnak s nem tudják eldobni 
szétfaragott kezeiket 
az első napszálakat lefújom a tenyeremről, el 
haladok a madarak sorfala előtt és okvetlenül 
megkeresem a rügyhasadás törvényét 
dicsértessék az anyag és a kedvesem 
sietnem kell hogy elébe kerülhessek az ország 
úton a fák egyhangú menetének 
Barátunk egyedül a levegő meg a viz s a kiégett 
fénytekercsben megsimogatjuk elporladt roko 
nunkat 
ő volt a füvecske s a liliompityergés, sorainkban 
üldögélt és hangtalanul sziporkázott mint a 
széksepp 
vilianyázaíagok mozogtak a likacsaiban s ha 
esteledik 
kegyelettel mondjuk: te vagy az összetört pálca 
s a szabályos ezüsthasáb is megfeketedett azóta 
átlyuggatott mozdulatok fekszenek a vágyaink 
pitvarában 
a nagy tükörroncs meg az örökkévaló páfrány 
lebeg előttünk 
nyomtalanul elvándorolt mint a hangpehely és 
sohasem 
jön vissza hogy szétossza köztünk a sót és a 
kenyeret 
talán a Golf-áramlaton is átvonul papiríepkéivel 
gyolcsanyánk nyalábold magadhoz elszenesedett 
fiadat 
sötét van és viharrétegek surfodnak jaj a 
mezteleneknek 
akik elkeseredett növényevők hogy letörülhessék 
bűneiket, föesíer RőbeirS 
Marié Lévinson-nak 
1. 
A levegő üvegburka alatt élünk, ő alakit 
minket, mint halakat a viz. A levegőt mind 
nyájan beszivjuk, ez az egyetlen megmaradt 
közös tó, hol szavaink fürödnek. Lelkünk fuldok- 
lik benne. A szenvedők jajai bemocskolják a 
levegőt. A káromkodás föíszáíl, mint a füst, 
korom lesz belőle szemeinkbe hull. Sírsz. 
Gesztusaink, mint megriadt légcsavarok kékre 
zavarják a levegőt. Nem látni most már keresz 
tül rajta. Azt mondják mögötte terül el az ég. 
2. 
Az eső egyre zuhog, de soha sem mossa 
tisztára a levegőt, mert mi belelélegzünk folyton. 
Éjjel azonban, mikor legalább nem beszél az 
ember, leülepszik a szenny, arcainkra fagy — 
álom — s a fák fejüket gyakran már a csillagok 
ba mártják. 
Vannak szüzek, kik az ég sugarában állnak 
tisztán, s a hold homályos üvegén keresztül 
szemükbe átragyog a fény. így ha csukott a 
szemed, azt hiszem, kinyitásakor biztosan 
galamb repülne ki belőle, mutaíónyilként a nap- 
forrás felé. 
3. 
Napjaim a dél tengelye körül, mint ólom 
korongok forognak. Tengelybe szórt homok — 
a szenvedés és a várakozás órái — lassítják a 
forgást. 
Este mellettem fekszel, mint egy moszat, s 
vágyaink szomorúságból fakadt buboréka föí- 
szál! a tóból, szintén a csillagok felé ... 
Ez a titka istennek, gyötörtetésünknek, 
szerelmemnek és a fogantatásnak. 
Illés Gyula
	        
Waiting...

Note to user

Dear user,

In response to current developments in the web technology used by the Goobi viewer, the software no longer supports your browser.

Please use one of the following browsers to display this page correctly.

Thank you.