zott előítéleteit, esztétikai Ízlését, de légiókként az elet-
benállás hogyan mikéntiségeit (szubtilitások, amik gya
kran fel-sem jutnak a tudatosulásig): a proletáriátus a
maga helyességeinek tekinti (ott, ahol nem elemeztetnek
kíméletlenül szét), holott e látszólagos semmiségek teny
észtik ki magukból az érzelmi behódolás, áhitatos pasz-
szivitás és a reakció bacilusáit.
A proletáriátus feladata, hogy az ember visszadassék
az emberiségnek, politikailag: az osztálynélküli társada
lom feltételeinek megteremtése. E nagy történelmi misz-
szióra naponta rácáfol a robot, az érdektelen, örökké
egyforma élettempó. Ezt a kiáltó ellenmondást világította
át Marx prófétikus történelemfilozófiája. A munkás napi
élete dialektikus: egyfelől ő támasztja meg mindennap a
maga kezemunkájával a fennálló rend életalapját s más
felől épp e munkával sietteti a bukását is egyben. így él
a munkás egyfelől a legszörnyűbb jelenben, a kapitaliz
mus profitmolochjának minden nap abszolút valóságá
ban s igy él másfelől a felérzett végben, melynek tudása
a nehéz időt átmenetté, úttá, naggyá és magasztossá szub-
tilizálja. Marx óta a munka interpretálása változott
meg míg az utópisták a nyers valóságot látták
csak s mely igy abszolutizálva kétségbeejtő, vagy a leg-
kiáltóbb méltánytalanságok enyhítésén buzgolkodtak
vagy kilátástalan lázadásokba kergették bele a munkás
ságot: addig Marx a helyzetből kiolvasta a fejlődés ten
denciáját. És Marx óta az osztályharc értelme és gyakor
lata nem az egyes munkás hogylétére irányul légióként,
hanem az osztály megszervezésére, hogy mint olyan, a
fejlődés tendenciáját tudatosan is siettesse és eredményei,
ha itt az ideje, készen találják.
Azok az írók, akik témájukat és inspirációjukat a pro
letariátus életvilágából merítik, világnézetileg s hozzá
állásukban ritkán jutnak csak el azzal egy magasságba. A
legtöbben, s mennél inkább művészek, a szónak régi, im-
pressziós értelmében, annál inkább a proletariátus aktuá
lis, külsőséges életét érzik fel a legközvetlenebbül. Az
ilyen művésznek nincs más választása, mint a legsötétebb
naturalizmus színei után nyúlni. De kiknek ir akkor?
Zola s a polgári társadalom nagy epikusai színeket és
szagokat kerestek s erejük a visszaadó erő romantikus
túlzásaiban mutatkozott meg. De érdekelheti-e s nyujt-
hat-e valamit a proletariátusnak magának unt külső éle
tüknek akármilyen megrikató felmutogatása? Neki nem
reveláció, ő tudja legjobban, hogy mint egyén még csak
nem is „érdekes" hanem pária s értékessé s egyáltalán
emberré csak az teszi, ha egyesül az osztályharcban. A
proletariátus époszának nincs hőse: azaz egy absztrakt
fogalom a hőse: a munkásmozgalom.
A közvetlen életábrázolás tehát nem megoldás, mert
a munkásnak nincs és nem lehet jelentős szubjektív
élete. (His mije szubjektív, ha nem a bajai, a gondjai
s még azokban is milliókkal osztozkodik — egyébb, szub-
tilisabb felérzésekre nem narad ideje): A naturalisztikus
regény tehát a legjobb akarattal sem adhat egyebet, mint
mechanizmusok között lejátszódó, sötét és Íztelen triviali
tások sorozatát (amennyiben csak azt ábrázolná, „ami
történik") de nem megoldás a másik sem apróiét k u 1t
híveinek irodalma, akik tudatosan a munkásmozgalmat
és nen a munkást állítják lyrájuk vagy epikájuk középpont
jába.
Ezeknek elbírálására elég ha a következőket idézem:
„Ist es nicht merkwürdig, daB dér kommunistische
Fiihrer Lenin voller Geringscüátzung sich von Gedichten
ab merjcet, in denen jedes dritte herausgeschrieene Wort,
wie Revolution, Proletarier, Kommunismus — ihm doch
vertraut kiingen muB? ... Nein, es ist nicht merkwürdig,
im Gegenteil es ist natürlich und gesetzmáBig." (Los-
sowski: Warum Lenin Puskin liebte?) Mert hiszen nyíl*
vánvaló, hogy a gesztus, a barrikádokra hívás, a lelkesü
lés csak romantikus frázis egy olyan mozgalommal kap
csolatban, amelynek legfőbb ereje a tudatos célrairányu-
lás, az évtizedekre beállított lassú s megfontolt avance s
amelynek frontja többnyire a gazdasági harcok drámaiat-
lan terepén folyik le hurrák és attakok nélkül. (Illetve az
atiakok többnyire egyoldalúak.)
A költészet hivatása — s a mi időnkben fokozottab
ban az — hogy az ember és ember, az ember és a ter
mészet összetartozását minden széthasitottság és eltár-
gyiasodás ellenére is újból és újból dukumentálja. Ez az
összekapcsolás az, ami az igazi művészetet oly naggyá
teszi: mert az igazi művészet nem állhat meg annak az
ábrázolásánál, ami csak pusztán van, hanem meg
csinálandó; nak érzi azt is, aminek lennie kell,
amit az értelem és a kedély kiegészitésképen rá képes
építeni a még nem kész világra. A mesterségesen körül
szabdalt tárgygyal a költő már aláveti magát a részletek
uralmának, korlátot emel legfőbb célja: a kozmikus egy
ség feléreztetése elé. A téma egészen más feladat elé állít
ja az alkoiót. n int az inspiráció: n ért a maga manifesz-
tációja helyett — ami annyit jelent mint azember mani-
fesztációja — most a természet egy kiválasztott darabját,
egy gondolatot vagy egy érzelmi megkülönböztetést kell
minnél megkapóbban, minnél szónokibb eszközökkel ki-
különitenie magából.
A teljes eltárgyiasodás, a költészetnek, mint egyszerű
élet megnyilvánulásnak teljes kiforgatása azonban akkor
kezdődött, amikor a költői hajlandóságot, mint képessé
get épp úgy kisajátította a termelési rend, mint ahogy
kisajátította a munkás testi erejét, a feltaláló szellemi
képességeit. Ettől a pillanattól kezdve a költészet épp
annvira ipar, mint az emberi termelés bármelyik ága. A
témák egészen eluralkodnak a lényeg felett, az esztétikus
pedig a közvetítő szerepében szabályozza a termékek
ázsióját, kiállítás és külszín szerint s kritikájával gondos
kodik a termelés nívójának fentartásáról, hogy a közön
ség úgy kvalitásban, mint változatosságban a pillanatnyi
Ízléshez híven, a legmegfelelőbb árut kapja kézhez.
A költő — mint a termelési rend egyik, kevés fontos
sággal biró eleme — épp oly kevéssé vonhatja ki magát
az esztétikai tér i eléstörvények szabálya alól, mint ahogy
senki nem teheti túl magát a kapitalista ideológiai struk
túra eltárgyiasitó törvényein. Legfeljebb küzdhet ellenük
egy-egy forradalmi alkotással. Ezeknek a művészeti for
radalmaknak a jelentkezése mindig egy-egy áttörési kísér
let: sikerül-e manifesztálni magunkat a szavak, fogalmak,
frázisok megpodvásodott körzetén keresztül!
Az uj költészet nem utánozza az életet külsőségeiben.
De nem is tagadja meg, mint a szimbolizmus, mely az
által, hogy álmokba sejtelmekbe és legendákba menekült,
negative, a nem-tudomásul-vétel gyávaságával még félel
metessebben merevebbé és változtathatatlanabb valósággá
éreztette a valóságot, ami elől megfutamodott. Az uj
költészet radikális kitörés, amennyiben a béklyókat fegy
verül használja fel. Az uj vers a nyelv megkövült gondo
latkavicsait a maga vízióira használja fel úgy, hogy nem
törődik vele, mit szolgáltak eddig s mire alacsonyitotta
le őket a társadalom. Minden szó, amit valaha ember
kiejtett, egy-egy ősmanifesztáció, amiben minden későbi-
nek a lehetősége benne foglaltatik. Ilyennek fogja fel az
uj vers a szavakat. Minden szó végtelen és naiv, mint az
alapjelentések. És ahová a szavak mutatnak az nem gon
dolat, nem is érzés, hanem egy nyílt embertartalom. Az
uj vers ilyenformán tisztára dinamikus erők megnyilvánu
lása és értelmi elemzéssel legfeljebb csak megközelíthető.
Németh Andor
