Volltext: 365 : aktivista folyóirat (10 (1925), 2/3)

H O R I 
Z O N T 
Bortnyik Sándor és Hevesy Iván vagy az elövezetett 
Zöld Szamár. Számtalanszor leirtuk már, hogy az uj művészet 
az uj szociális ember lirai életének adekvát kifejeződése és tilta 
kozunk ellene, hogy nagyszájú fezőrök és fafejü dilettánsok un 
dorító pocsolyává piszkiísák. Amit eddig a pesti úgynevezett „uj 
művészet" produkált elrettentő giccs volt még a dilettantizmus 
ban is és nem sokat törődtünk vele, ez az ártatlanak látszó játék 
azonban hovatovább döglesztő iszappá sűrítette magát kooperált, 
fuzionált és végre, mint Zöld Szamár cég a Petőfi Tár 
saság Szávai Gyulájának szárnyai alatt bearivált a Jókai 
Centenárium bálestélyére. Még emlékszünk rá, hogy Nagy 
Endre kabaréja annak idején milyen szimpatikus gesztussal 
harcolt a művészet és politika reakciósai ellen, pedig a ma már 
tintilinti Nagy Endre, akkor sem volt egyéb dadogni tudó 
zsurnalisztánál, nem akart egy uj világképet kialakítani és soha 
sem irta ki magát szociáletikusnak vagy épen szociálíorradalmár- 
nak. Azóta azonban minden a múlté és a számos gerinctele 
neké lett. Végre megjelent a Zöld Szamár, hogy tribünt 
állitson föl a szipadra kívánkozó uj művészetnek és a reakció 
ellenes harcanak. De ahogy ma Pesten minden csak blöff, úgy a 
Zöld Szamarat is az alkotás és harc emberei helyett könyen 
hajtogatható frázissal és fürge alkalmazkodóképességgel bélelték 
ki. Két előadás után, amiknek müvéspi értékéről szintén meg 
van a mi tárgyilagos, de nem épen hízelgő véleményünk ez a 
talán mégis többre hivatott társaság, mint valami malacbanda 
a falusi farsangra, kibéreltette magát a legreakciósabb társaság 
Jókai feudális zsenijét ünneplő bálestélyére. Senki se érveljen 
azzal, hogy a „forradalmi tett" mindenütt forradalmi tett 
marad. Kétségtelen, a Zöld Szamár junius 10-iki szereplése 
megint csak a pesti fiatalság komolytalanságát, felelőtlenségét és 
antiszociális voltát bizonyítja. S itt most nem az uj művészet 
„Magyar írás fiókáiról" hanem két állítólagos reprezentánsról 
Hevesy Ivánról úgyis, mint magát kollektív és etikusnak neve 
zett kritikusról és Bortnyik Sándorról úgyis, mint az egye 
dül megváltó tendencmüvészet képviselőjéről van szó. És beval- 
juk, hogy mi most nem az objektív szemlélő pózában Írjuk le 
ezeket a sorokat, a Zöld Szamár dicstelen derékbatőrése, 
mint az uj művészet képviselőit egészen közelről érint bennünket. 
Igaz, hogy a társaság első előadása után, ahol Hevesy Iván a 
bárgyuságig kedvesen el selypítette „hogy mi nem. vagyunk futu 
risták, se dadaisták, mi groteszk vagyunk, mondom ez után az 
állást foglalni nem mérés után nem sok jót vártunk a továbbiaktól 
— .de ekkora „groteszk" cselekedetre még sem voltunk elkészülve. 
Tudtuk, hogy ez a társaság nem fogja megkoszorúzni a politikai 
gerinctelenséggel keresztre feszitett uj művészeti törekvést, de nem 
hittük volna, hogy életének első hónapjaiban a Gellért-száloba 
gróf Haller Jánosné védnöksége alatt konfettivel, szerpentinnel, 
léggömbcsatával, tombolával és jazz-banddal egybekötött szépség 
és táncverseny közepette megöngyilkolja magát. Béke hamvaira 
és isten vele Iván! Bortnyik Sándortól azonban, akiről feltételezzük, 
hogy a Zöld Szamár-ral együtt ő nemi tért meg a csöndes alvilágba, 
épen múltjára való tekintettel kötelességünknek tartjuk számon, 
kérni, hogy hát hogyan is próbálná nekünk megmagyarázni ezt 
a szociális tettnek nem igen mondható feketéinkét? S hogy 
mennyiben azonosítja magát ezzel a szomorú komédiával? Végreis 
elérkezett annak az ideje, hogy nyíltan beszéljünk elgondolásaink 
ról és a cselekedetbe formálásig komolyan vegyük azt, amit mon : 
dunk. Ma már vége a konjunktúra politika lehetőségének s kell, 
hogy a modern jelszavak alatt úszó müvészetimitációnak is vége 
legyen. S ha ennek a különben magától értetődő elvnek az érvénye 
sítéséért egymás közt is harcolnunk kell — mi erre is készek 
vagyunk. Nincs más mód: egymás mellett vagy egymás ellen az 
uj művészetért. K—k L—s. 
Viszont Raith Tivadar tanár és szerkesztő ur valami temet 
kezési egyletben előadást tartott, amelyben megállapította, hogy 
Ambrus Zoltán volt az első, aki a magyar irodalomba uj szellemet 
hozott és kijelentette, hogy viszont a „Nyugat" után következő 
irodalmi „próbálkozások" (értsd a ,,Má“-t) csak dekadenciát, de 
semmi újat és értékeset nem hoztak. Tehát: egyedüli „hitteljes" a 
Magyar írás és olvassátok a tanár ur „Szerelem, Halál, Hit, Isten, 
Harc, Küzdelem" müveit. 
Ezek ptán nézzük meg a hitteljes és nem dekadens s az uj 
művészeti törekvésekért küzdő M. Fűzfának legújabb számát. 
Az „uj művészet orgánumát" R. T. ur szerkeszti felelősen, 
mellékszerkesztő Segédy Kornél. 
A felelőstől két felelőtlen cikk van. Az első. Budapest—Berlin 
— 12 nap. 
így kezdi: 
„Tizenegy év súlyos morális börtöne után szabadság. Repü 
lés nyugatra. Uj államok és uj viszonyok — Uj Élet? Talán." 
így az „uj generáció szellemi vezére". Mennyi uj, mennyi 
művészet, mennyi törekvés, csupa közhely, csupa bombaszt. Húsz 
éve üres szavak. 
A második tanártermék novellaféle, lira: 
„Tavaszi szavak a télben .. 
Ez a dm a három ponttal ah, mely máié limonádé. 
Aszondja: 
„Méltoságos csöndben hömpölygőit a folyam." „Fehér asz- 
szonyi mellként vakítottak a dombok." „így szólott a férfi. A 
dombtetőn állott, negyvenévének felkiáltójeleként magasodott az 
égbe." „Szép vagy és hatalmas. Fenyő. Tölgy. Égbetörő emberi 
szándék. Gáttörő akarat. Kemény ölelés. Simogató jóság. Férfi!" 
„Vészes izzással lobog át rajtam", „ölelték egymást mint két szép 
pogány isten." 
Ha vicclapot akarnánk írni leközölhetnénk az egészet. De 
nincs időnk ehez. Hogy Hitteljes Tivadar ur mit csinál az nem 
érdekel bennünket. Ha ő téhetségtelenségét és bárgyuságát havon 
ként egyszer Pesten körülhordja az eddig is, ezután is közömbös 
nekünk. A baj csak az, hogy ez a szegény ember nagyképűen 
valakinek tolja fel magát, hogy szerepet játszék és sokat, renge 
teget árt a fiatal generációnak. Kár azért a pár tehetséges 
emberért, akiket az iszapba húz. Például Strém István két három 
évvel azelőtt még nem irt le ilyen sorokat: „a vonat azonnal 
indul... sssss! sssss! élet! — óh, élet — óh —" Elhasznált rossz 
impresszionizmus! Hiszem, ha Strém egy jó szerkesztő mellett 
dolgozott volna, kifejlődött volna, igy tartás, iskola, példa nélkül 
elsiklott, visszaesett. Ugyanigy még néhány fiatal-ember. De jaj, 
itt azután Könyves-Toth Kálmán ur ne gondoljon magára, őbelöle 
semmiféle szerkesztő se hozott volna ki érdemest. Viszont Raith 
kritikátlanságát mutatja, hogy az ö rosszul megemésztett Sára- 
ranyutánzatát leadja. Hasonló a lap többi tartalma. A „Kultúr 
áiét" cím alatt derül aztán ki, hogy mért ilyen botrányos „Hit 
teljes" ur lapja. Ö külön választja a művészetet az irodalomtól 
neki ezek különböző dolgok és ezért minden csak nem művészet, 
amit irodalom néven ad. Ebben a rovatban Segédy ur egyik 
„kritikájában" ezt írja: „Egy forrongásban levő, de feltétlenül 
figyelmet érdemlő lélek erjedő gondolatai és érzései pezsegnek 
ezekben a versekben, amelyekről akárcsak a meg nem tisztult, 
még zavaros borról végleges ítéletet mondani korai volna." Vi 
szont Raith ur bátrabban nyilatkozik meg, mint filmkritikus: 
„A milói Vénusz statikus szépségének dinamikus feloldódása itt 
minden. Tiszta és áhitatos, mint az imádság." Mümelléklet cimen 
valami zavaros, ijesztő expresszionizmust adnak, ugyanakkor, 
mikor az első oldalón az expresszionizmus haláláról cikkeznek. 
Természetesen sok tárgyi tévedéssel. Egy közgazdasági kritikában 
pedig nagyon komolyan azt írják, hogy a „gazdasági 
élet fejlődése végső fokon nem más, mint az 
élelmiszerfeleslegek szaporodásának folyamata. 
Mégegyszer: nekünk semmi kifogásunk nincs az ellen, hogy 
a tanár ur néhány más diletánssal együtt lapot ad ki, verseket 
és cikkeket ir és előadásokat tart. Szubjektive nem érdekel ben 
nünket, hogy a jámbor hiúság és szerepelnivágyás miként éli ki 
magát. De felelősség tudattal meg kell mondanunk az eddigi 
bezártságában tapogatódzó magyar közönségnek: ez nem művé 
szet, nem uj és nem régi. Dilettáns frázishalmaz, amely kik szelíd 
adagolásban nevetésre ingerel. De ha sokat adnak belőle kárté 
kony. N. J. 
Klischees: Besitzer und Verleih : „Das junge Schlesien“, hergestellt durch Klischeefabrik Konrad Schönhals, Breslau, ReuschestraBe. — Photographie: 
Kiette & Jühlke und van Delden. Die Klischees zu den zwei Bühnenbildern drucken wir mit Genehmigung des Kiepenheuer-Verlages, Potsdam-Wildpark 
(„Das Kunstblatt"). Veraniwortlich fiir die Zusammenstellung des schlesischen Materials: Günther Hirschel-Protsch. Anfragen jeder Art erledigt prompt dér 
Interessenvertreter des „Jungen Schlesien". Anschriften erbeten an Günther Hirschel-Protsch, Breslau, V., ViktoriastraBe 52. 
Redakteur und Herausgeber: Ludwig Kassák, Wien, XIII , AmalienstraBe 26. — Druck: „Elbemtihl", Wien, IX., Berggasse 31.
	        
Waiting...

Nutzerhinweis

Sehr geehrte Benutzerin, sehr geehrter Benutzer,

aufgrund der aktuellen Entwicklungen in der Webtechnologie, die im Goobi viewer verwendet wird, unterstützt die Software den von Ihnen verwendeten Browser nicht mehr.

Bitte benutzen Sie einen der folgenden Browser, um diese Seite korrekt darstellen zu können.

Vielen Dank für Ihr Verständnis.