46
A KÖLTŐ
Csoda vagy (Brjussownak ajánlom)
Ijjedeletn vagy
A küszöbök vendégriasztója
Zsemlyedagasztó
Ablakok könnye fagy krokodilus infravörös
A televényes térbe
A türelmetlen idő kádjába
Munkátlan Máriák alatt ívbe hajlítod az idő
fájdalmas echóit
Tányérfülükkel feléd figyelnek a munkatermek
A városok faarcát megmíveled harmatba és
acélba
Tiszta vagy és ravasz mint a fűmetélő sarló
Petróleumos szemeid gyújtogatják a nyugalmat
Ha cementtagjaid összehúzódnak összetörnek a
partok
leomlik a teknikusok gőgje
Ereidbe szivárog a vas szálas kristálynedve
Világdolog vagy
Élni fogsz
S a hámorok szemébe frecskendezed
a nap vörös levesét.
SZÜLÉS
A gyermek anyja bűne
A város acélháromszögeiben ismeretlen tettes gyűrte
széjjelfeszitett combjai közé
Egy nap új szívhang szivárgott testéből
Vaskankalinok izzottak szügyében
Öregszív és vendégszív hangjai kontrapunctosan ker-
getőztek
A magzat
Felfeszíti a nő reszkető tomporát
Szívópumpáit szegényes érhálózatba horgonyozza
Világfájdalmas
Meleg csokoládésátorát feldobta a 270-ik éjjel
Orvosok ezüstkutaszokkal somfordáinak
Baltafejével a kéj gyöngéd alagutját kússza a gyermek
Véres testréseken kalimpál keresztül
Üdv
Az új életnek
Karbolos kendők zászlózzák a sterilis szülés kultur
képletét. A vízfejű angyal aeterből ecetbe trambulinoz.
Lélekvitorláját az ősök diadalmas bűze hajtja már
A tenger köldökén bizonnyal a szél szigonyairól
álmodik
Már mérget kever pókhálós szemgolyói mögött
Drót átlókat sír üvegcserepeket röhög
Nyugodj meg
Tanitóbácsik apák istenek homlokszoritókkal
és lélekherélőkéssel útban
Rokonok koszorúja sztrichnint nyálaz a matrácok gye
hennáján. Lámpások sámfákat és malasztot rügyeznek.
A gyermek sárga neszt contemplál a bölcső rivaldáján
íme a vemhes barázda
A társadalom árnyékketrecében
Halleluja
Hét zuhanó kalapács a vérfertőző kovács velejében fel
fedezte a chromatikus hangsort!
Forbáth Imre
VERSEK
I.
jaj !
sohasem pipált agya
mégis Ö virágositotta be
az emberek fejét
jaj, jaj !
nem Ő hajózott a vizeken
de ujjaiból csilagok
örvendeztek a nincstelenek felé
oh jaj
egyszer szólott csak imigyen:
TÁRSAIM !
A CSÚCSOK LESZÁNKÁZTAK VÖL
GYEITEKBE !
azóta senki sem hordta tenyerén a fejét
jaj, oh jaj!
szöges drótok sóhajtoznak füleiből
de Ö kivilágosodott szemekkel
hever a megtisztult szuronyokon
II
titánok zsiráffokon nyargalnak
tündérek kerge zsolozsmákat tallóznak
szopósak tejfogakat szülnek a mindenségbe
férfiak előre tolt lámpásaikkal szivárványokat fűrészelnek
asszonyok legszentebb izgalmukat teregetik a felhőkre
TEGNAP ÓTA
minden negyvennyolcat forgott az egyenlítő csöndje körül
patkányok riadót fújtak kürtőikbe
mert
TEGNAP ÓTA
megindult a horizont és felállt a temető
TEGNAP
lámpásaim kimásztak a pincékből és én
megszagoltam a pohárban kínlódó életet
TEGNAP ÓTA TUDOM:
lámpásaim elindultak az egerekhez
hogy imigyen szóljanak:
TÁRSAIM
elég volt a párzásból, keljetek útra és
rakjátok össze a széthullott csillagokat.
Vermes Ferencz