Erdőszélén laktam én, mákkertben, diókertben. 
Asszonyok a mezőkön, húsos combjukat ringatták a 
tehenek közt. Legszebb toronyban laktam én, fuvolákon 
csillagokat fuvoláztain vásáros kufárok elé, kik mocskos 
ketrecekben nyúlánk szüzeket árvereztek csavargóknak, 
trombitákon kerteket trombitáltam én legutolsó lányoknak, 
kik mellüket gömbölyítették kiürült utcák seprőzőinek. 
De hiába. 
Mert az asszonyok akkor már rpezitelen karokkal, 
átölelték a tehenek forró húsát és a levegő is megkövé- 
redett körülöttem. És az asszonyok akkor már fintorokat 
nevettek felém a folyókból ... És a jégmatracos ágy is 
kigyulladt alattam. A fák harapnivalón kisercentették 
bimbóikat, a föld megtollasodott asszonyok asszonysá 
gává és völgyek, városok, sivatagok fölött egyetlen zöld 
bordélylámpát hajtott ki az éjjel. 
Én láttam, én láttam legmagasabb és legalacsonyabb 
viskókban röhögő asszonyok szentelt gyertyákkal a ke 
zükben térdre csuklottak a férfiak győzelmes álkap 
csai előtt. 
Én láttam, én láttam: nyár volt. Nyár! Kocsisok 
felszallagzott szemeivel és kazánhusu gyárakkal a 
széleken. 
És akkor nagyon fájt nekem élni és kis trombitákat 
tömtem a zsebembe és egyik kezemre édes mákot sír 
tam és arany diót nevettem a másikba. 
Mert jó ember voltam én, szép púpos ember s 
cukorból voltak az ujjaim. 
És jöttek a kicsi emberkék és szőke lánykák jöttek 
a legtöbben. És elszedték minden trombitámat és lele 
gelték cukorból kezemet. Én akkor legelői mentem az 
aranydiókkal és ők akkor mögöttem jöttek cukorból 
kezemmel. És valahány út összetalálkozott másfelől 
utakkal én mindig megkérdeztem őket: 
Báránykáim, kicsi báránykák, ha balra mennétek 
farkassal se találkoznátok, de ha velem jöttök mákkert 
ben legelhettek és labdázhattok fütyülő mókussal. 
Ők akkor mondták: 
Mákkertbe mákkertbe 
Aranydiót enni 
akkor én őket mákkertbe bezártam és minden diót le- 
szüreltem széles medencékbe. Ha pedig a rácson átsirtak 
a lámpás fenyőkhöz, én kis korbáccsal megkorbácsoltam 
őket. Ha pedig nevettek a puha sarkokban a nyulakkal 
én mézzel kentem gerincemet. 
Ó jó ember voltam én, szép, púpos ember. 
S aztán valamelyik néha átharapott torokkal fölült 
a kút fenekén. S akkor én véres bajszu görényeket 
láttam a bokrok közt. S néha valamelyik szétfeszült 
lábakkal arccal feküdt a patakban és akkor fehér ingecs- 
kéket hallottam énekelni a partokon és néha valamelyik 
négy végtagjával a kert négy sarkában kihajtott és ó 
emberek 1 akkor én egy vén banyát álmodtam kígyókkal, 
rádiummal és háromszögekkel a befalazott toronyba. 
Ó ne higyjétek, hogy nem igy volt; miért is hazud 
nék én nektek? . . . 
Mert most már itt vagyok 
Nagyszemü hulla vagyok 
Meghaltam feltámadok. 
Ezt mondta a galambfejü ember és szomorúan tur 
bók lni kezdett. 
A harmadik cellában lakott a harmonikás ember. 
Kisodort üvegpálmák alatt ült a vakító fényesség lepe 
dőjén. Mert ő immár a pálinkás priccsekről felszállott 
és a végesség malma alól felharmonikázta magát az 
idővé. Volt idő, igen volt, nem volt ő külömb egy bá 
dogba gyömöszölt baromnál és reggel vagy este nehéz, 
trágyaszagu seprővel a vállán vándorolt a kiürült utcák 
ban. Vagy ünnep volt darab kenyérrel és megfésült 
ábrazatokkal és akkor ő is ott ült közöttük a bolthajtá 
sos pincében és este késeket harmonikázott barátok 
szivébe. S akkor ott feküdt egy ember a középen és a 
többiek már eliszkolták a talpukig húzott sapkák alatt.- 
Ő pedig indult haza. - \ 
Mert olyankor a város tele volt Jánusfejü kutyákkal 
és biciklező rendőrökkel. 
Az ablakok ilyenkor muiniásan belefeküdtek az 
estébe és ő hiába próbálta egyensúlyba igazgatni a 
világot. 
Mert ő egyszer egy tébolyda elé tévedt és csak látta, 
azt egészen neki építették. A szűk, nedves cellák egészen 
olyanok voltak, mint az ő szalmás óduja, csak még egy 
feszület volt bennük^ égő mécsessel, amit már ő is régen 
kitervelt magának. És egy egészen olcsó vashurok csör 
gött le a plafondról, de abba akármelyik közülevaló 
bedughatta volna a nyakát. Az az ember is, aki akkor 
éppen benne lógatta véres borjuszemeit, milyen ismerős 
is volt neki. S amint nézte a másik megnyilt vizes sze 
meit és annak bádogtükrében a magáét s amint az 
megnyitotta száját, hogy megszólaljon s a hurok ful- 
lasztón megnémitotta, ő egész bizonyos volt benne, 
hogyha az nem is ő maga abban a hurokban — ó ki 
tudja — de igen, igen valami ikertestvére, akiről ideáig 
semmitsem tudott, mert a jóerős falak körül fehér táblák 
őrkődnek s azokról ő mindig olvasta: 
í ú á 
De aznap este megkérdezte az egyik katonát — 
mert őrök őrizték az őrködő táblákat is — miért vagyok 
én í és miért vagy te ú? De az nagyon lenézően nevetett 
és hallgatott. Aztán megkérdezett még tiz embert és azok 
mondták: én í vagyok, én ú vagyok, én á vagyok. 
— Miért? Miért? 
A miért meghalt — mondták ők és szépen vissza 
srófolták hónuk alá a fejüket. 
Egy tizenegyedik ember pedig mondta: 
— Miféle í vagy te, ha nem köpöd szemen az 
ú-kat? 
Ö pedig válaszolta: 
— Miért köpném szemen az ú-kat, amikor ők nem 
köpnek szemen és ép olyan szomorúaknak látszanak 
mint az í-k. 
Ó krisztus elveszett báránykáj i! — jajdult fel akkor 
a másik és egy.éles boxerrel belecsapoti a harmonikás 
ember szemébe. És j jgatva elfutott. 
Nagy, kék seb virult ki akkor a harmonikás ember 
arcán és a szeme egyre halványabbra fo^ta a dolgokat. 
Aztán találkozott a tizenkettedik emberrel és annak is 
nagy kék seb virult a szeme alatt. A két egészséges 
szemükkel meglátták egymást és az egyik akkor nem 
szólt semmit csak megcsókolta a má^ik kék, nagy sebét, 
amely még friss volt mint a reggeles harmat s a másik 
akkor nem szólt semmit csak megcsókolta az egyik kék, 
nagy sebét, amely öreg volt és boldogan világított. 
Aztán szétváltak. 
S ő azóta sok emberrel találkozott és azoknak is 
nagy kék seb virult a homlokuk alatt s í-nak és á-nak 
nevezték őket, de ő egyszerűen testvérének szólította 
valamennyit. 
Ez még régen volt. Huszonnyolc éves volt ő akkor. 
Egyszer pedig, vasárnap — ő a délután beteg 
csöndjében morfondírozott — valahonnan Jézus tiszta