Erdőszélén laktam én, mákkertben, diókertben.
Asszonyok a mezőkön, húsos combjukat ringatták a
tehenek közt. Legszebb toronyban laktam én, fuvolákon
csillagokat fuvoláztain vásáros kufárok elé, kik mocskos
ketrecekben nyúlánk szüzeket árvereztek csavargóknak,
trombitákon kerteket trombitáltam én legutolsó lányoknak,
kik mellüket gömbölyítették kiürült utcák seprőzőinek.
De hiába.
Mert az asszonyok akkor már rpezitelen karokkal,
átölelték a tehenek forró húsát és a levegő is megkövé-
redett körülöttem. És az asszonyok akkor már fintorokat
nevettek felém a folyókból ... És a jégmatracos ágy is
kigyulladt alattam. A fák harapnivalón kisercentették
bimbóikat, a föld megtollasodott asszonyok asszonysá
gává és völgyek, városok, sivatagok fölött egyetlen zöld
bordélylámpát hajtott ki az éjjel.
Én láttam, én láttam legmagasabb és legalacsonyabb
viskókban röhögő asszonyok szentelt gyertyákkal a ke
zükben térdre csuklottak a férfiak győzelmes álkap
csai előtt.
Én láttam, én láttam: nyár volt. Nyár! Kocsisok
felszallagzott szemeivel és kazánhusu gyárakkal a
széleken.
És akkor nagyon fájt nekem élni és kis trombitákat
tömtem a zsebembe és egyik kezemre édes mákot sír
tam és arany diót nevettem a másikba.
Mert jó ember voltam én, szép púpos ember s
cukorból voltak az ujjaim.
És jöttek a kicsi emberkék és szőke lánykák jöttek
a legtöbben. És elszedték minden trombitámat és lele
gelték cukorból kezemet. Én akkor legelői mentem az
aranydiókkal és ők akkor mögöttem jöttek cukorból
kezemmel. És valahány út összetalálkozott másfelől
utakkal én mindig megkérdeztem őket:
Báránykáim, kicsi báránykák, ha balra mennétek
farkassal se találkoznátok, de ha velem jöttök mákkert
ben legelhettek és labdázhattok fütyülő mókussal.
Ők akkor mondták:
Mákkertbe mákkertbe
Aranydiót enni
akkor én őket mákkertbe bezártam és minden diót le-
szüreltem széles medencékbe. Ha pedig a rácson átsirtak
a lámpás fenyőkhöz, én kis korbáccsal megkorbácsoltam
őket. Ha pedig nevettek a puha sarkokban a nyulakkal
én mézzel kentem gerincemet.
Ó jó ember voltam én, szép, púpos ember.
S aztán valamelyik néha átharapott torokkal fölült
a kút fenekén. S akkor én véres bajszu görényeket
láttam a bokrok közt. S néha valamelyik szétfeszült
lábakkal arccal feküdt a patakban és akkor fehér ingecs-
kéket hallottam énekelni a partokon és néha valamelyik
négy végtagjával a kert négy sarkában kihajtott és ó
emberek 1 akkor én egy vén banyát álmodtam kígyókkal,
rádiummal és háromszögekkel a befalazott toronyba.
Ó ne higyjétek, hogy nem igy volt; miért is hazud
nék én nektek? . . .
Mert most már itt vagyok
Nagyszemü hulla vagyok
Meghaltam feltámadok.
Ezt mondta a galambfejü ember és szomorúan tur
bók lni kezdett.
A harmadik cellában lakott a harmonikás ember.
Kisodort üvegpálmák alatt ült a vakító fényesség lepe
dőjén. Mert ő immár a pálinkás priccsekről felszállott
és a végesség malma alól felharmonikázta magát az
idővé. Volt idő, igen volt, nem volt ő külömb egy bá
dogba gyömöszölt baromnál és reggel vagy este nehéz,
trágyaszagu seprővel a vállán vándorolt a kiürült utcák
ban. Vagy ünnep volt darab kenyérrel és megfésült
ábrazatokkal és akkor ő is ott ült közöttük a bolthajtá
sos pincében és este késeket harmonikázott barátok
szivébe. S akkor ott feküdt egy ember a középen és a
többiek már eliszkolták a talpukig húzott sapkák alatt.-
Ő pedig indult haza. - \
Mert olyankor a város tele volt Jánusfejü kutyákkal
és biciklező rendőrökkel.
Az ablakok ilyenkor muiniásan belefeküdtek az
estébe és ő hiába próbálta egyensúlyba igazgatni a
világot.
Mert ő egyszer egy tébolyda elé tévedt és csak látta,
azt egészen neki építették. A szűk, nedves cellák egészen
olyanok voltak, mint az ő szalmás óduja, csak még egy
feszület volt bennük^ égő mécsessel, amit már ő is régen
kitervelt magának. És egy egészen olcsó vashurok csör
gött le a plafondról, de abba akármelyik közülevaló
bedughatta volna a nyakát. Az az ember is, aki akkor
éppen benne lógatta véres borjuszemeit, milyen ismerős
is volt neki. S amint nézte a másik megnyilt vizes sze
meit és annak bádogtükrében a magáét s amint az
megnyitotta száját, hogy megszólaljon s a hurok ful-
lasztón megnémitotta, ő egész bizonyos volt benne,
hogyha az nem is ő maga abban a hurokban — ó ki
tudja — de igen, igen valami ikertestvére, akiről ideáig
semmitsem tudott, mert a jóerős falak körül fehér táblák
őrkődnek s azokról ő mindig olvasta:
í ú á
De aznap este megkérdezte az egyik katonát —
mert őrök őrizték az őrködő táblákat is — miért vagyok
én í és miért vagy te ú? De az nagyon lenézően nevetett
és hallgatott. Aztán megkérdezett még tiz embert és azok
mondták: én í vagyok, én ú vagyok, én á vagyok.
— Miért? Miért?
A miért meghalt — mondták ők és szépen vissza
srófolták hónuk alá a fejüket.
Egy tizenegyedik ember pedig mondta:
— Miféle í vagy te, ha nem köpöd szemen az
ú-kat?
Ö pedig válaszolta:
— Miért köpném szemen az ú-kat, amikor ők nem
köpnek szemen és ép olyan szomorúaknak látszanak
mint az í-k.
Ó krisztus elveszett báránykáj i! — jajdult fel akkor
a másik és egy.éles boxerrel belecsapoti a harmonikás
ember szemébe. És j jgatva elfutott.
Nagy, kék seb virult ki akkor a harmonikás ember
arcán és a szeme egyre halványabbra fo^ta a dolgokat.
Aztán találkozott a tizenkettedik emberrel és annak is
nagy kék seb virult a szeme alatt. A két egészséges
szemükkel meglátták egymást és az egyik akkor nem
szólt semmit csak megcsókolta a má^ik kék, nagy sebét,
amely még friss volt mint a reggeles harmat s a másik
akkor nem szólt semmit csak megcsókolta az egyik kék,
nagy sebét, amely öreg volt és boldogan világított.
Aztán szétváltak.
S ő azóta sok emberrel találkozott és azoknak is
nagy kék seb virult a homlokuk alatt s í-nak és á-nak
nevezték őket, de ő egyszerűen testvérének szólította
valamennyit.
Ez még régen volt. Huszonnyolc éves volt ő akkor.
Egyszer pedig, vasárnap — ő a délután beteg
csöndjében morfondírozott — valahonnan Jézus tiszta