130
LÉTRA
Miért szikkadjak én is
hervadt füstön
és rágódjak a szalmaszálon,
miként a golyvás osztrák néptanító,
aki fényképezőgép alatt tetvezkedih az isten
szőnyegén
és papírra akarja szögezni a csillagokat,
mert jobbszereti lencsével az apró csúcsokat
s a benzin idegenszagot bűzöl az orra alá,
ahelyett, hogy szem-száj-orr-fülét meghem-
pergetné a messzi hegyek illatos zajában —r-
karón ugrik a kecske
s a rómaikatholikus plébános e szomszéd fa
luba rándul a sörért,
mert jobb ott, ahol a császár tenyerét tapo
gatta ;
fején penészednék a kalapja,
ha a nap égő krisztusa előtt nem emelném le
s a csipkerózsa, bodza, azt hiszi, hogy neki
köszönök,
pedig ő nem plébános és nem hiperszenzi-
bilis iparmű vésznő,
de sóhajtása fenyéres szelek dőltének:
hova lett ifjúságom?!
Fennt várnak engem a dámvadak
s a kávé, amit harmadnapja rendeltem, még
melegen áll,.
mert hátha hideg ködben jövök sa szemüve
gemetmeeint leverte a-lóden széle, mint
ezelőtt hat esztendővel, amikor szó sem Mohoiy-Nagy olajfestmény
volt még világforradalomról,
csak
nagyságos ur voltam, nevezetesség nélkül,
nem lesz ebből jó dolog, mondta az apám,
vigyázz laci felakasztanak, —
hát mód lógok a szélben
és s dkkadok,
örök nyaralás,
ami nedű csöpögött bennem, kiitta a pogány nyomorú
ság, melynek maga felé hajlik a keze,
s a szárazság, mint mondják, délfelé száll, áztál tovább,
keletről nyugatra — —
Isten vele, drága,
én senkinek nem futok utána,
de aki utánam jön, még elérhet:
mert én megállók, megállók,
csak a körmömben legyen még erő,
hogy ne csússzam tovább,
s a vér, meby belőlem csordul, meg ne ijedjen a sziklák
dühös ragadásától,
gyepár!
mint a Balaton homokperemén, amikor még vőlegény
se voltam,
sziklák, bús vadak, ne fussatok előlem,
a guruló kő sem választ uj istent magának,
szép szakadékok odalent, lent várnak szomorú kerti
.őzei,
szóval biztos, biztos, hogy még megállók,
csak legyen erő a fenekemben ülni
s a levegő
vaslétra az isten kéményében,
vagy a hátizsákom gerenda
s egy tenyérmi föld, amit nem hiszek, robbanjon ki
a tejeskenyérből —
Csúcsok szeleteket metélnek a világból
s nekem csak lyuk marad utánuk:
Rajta tehál, elő a késsel!
Ki herdálta el a csillagokat fölülem ?
Én szerezzem vissza a napot ?
Én fizessem meg századok patikáját?
Most ?!
s amig a hegyre nézek fölfelé,
nem érzem, merre hajlik az ég,
aludjak ?
de nem enged a föld,
a föld, a föld,
alattam! Zilahi László