Ez pedig közömbös lehet a legitimitás jogán magukat újra az elsősorba ragasztott régi pártvezérek 
nek vagy azoknak a megtért csatlósoknak, akik újabban látták meg a forradalom kényelmesebb oldalát (mert, 
hála istennek, a forradalomnak is van puha szárnyalja, pénze, adminisztratív segítő ereje, jól dotált állása, sőt 
szinekurája is), de nem lehet közömbös magára a forradalomra és nem lehet közömbös azokra, akik nem azért 
csinálnak forradalmat, mert ez is egy fizetett foglalkozási ág, hanem azért csinálják, amiért esznek, amiért lé- 
legzenek — amiért élnek: azért mert ez maga az ő megmásithatatlan életük. 
A M A-t hét évvel mint társadalmi és művészeti folyóiratott alapítottam meg, alig valami pozitív 
programmal, de egészen tudatos célzattal az akkori szociáldemokrata párt túlhajszolt politikai érvényesülni 
akarása és a „Nyugat" folyóirat kizárólagosan esztétikai szempontú művészete ellen. Az úgynevezett akkor 
már elismert nagyságok közül csak két emberrel beszéltem a tervemről: Szabó Ervinnel, akit még a Batthyány 
Ervin anarchista s később az alig pártucat emberből álló szindikalista mozgalomból ismertem és Osvát Ernő 
vel, aki ha nem is volt velem egynézeten soha, megbecsülte irásaimát és én megbecsültem benne a fiatalság 
szeretetét. Szabó Ervin biztatott és szükségesnek tartotta a próbálkozást, Osvát Ernő nem igen hitte, hogy 
életképes lesz egy ilyen lap, de nem beszélt le a cselekedni akarásról. — Elindultam társakat keresni és találtam 
embereket, akik azonban nem annyira „nagy“ művészek voltak, mint inkább csak irniakaró fiatalok, s akiknek 
egy és más ok miatt még nem sikerült a „Nyugatihoz bejutniok. Nyers, cizelálatlan hangon kiabálni kezdett 
a magyar berkekben egy uj lap, és ez a hang hamarosan kilármázott a teljes ismeretlenségből néhány uj erőt és 
a lap mozgalom-karaktert kapott. Kiépült néhány közöscélú ember munkaközössége, minden külsőséges fegyel 
mi formulák nélkül. És megtaláltuk a mi „szűk“ közönségünket s ez a gyarapodás hamarosan azt eredményezte, 
hogy uj erők jöttek a laphoz és a „régiek" közül néhánvan elhagyták a lapot. Jöttek olyanok, akik a mienkéhez 
hasonló mondanivalójukat máshol el nem mondhatták és elmentek azok, akik ezekkel az uj erőkkel már politikai 
vagy forma-művészeti szempontból nem akarták, illetve nem bírták a versenyt felvenni. Ilyen kivállások, amik 
végeredményben, a fejlődés vonalából mindig gyarapodást jelentettek majdnem évenként előfordultak a lapnál, 
akik kiválltak vagy teljesen „kijózanodtak fiatalos mániájukból" letették a „szerszámot" vagy elfáradt erejüket 
némi átmázolással átmentették egyik vagy másik forradalmi párt gramofonjává vagy villanyzongorájává. Hidak 
lettek az égbe készülő pártvezérek alatt és elvesztették a saját vágyaikat, amelyek uj vágyak felkeltésére lettek 
volna hivatva. Egyetlen vágyuk maradt meg: maradék, jelentésnélkül beleolvadni egy osztályba, a pro 
letár osztályba, holott az lett volna hivatásuk, hogy épen ezeket a sorsos testvéreiket megmutatott magasabb 
lehetőségekkel emberré kimentsék, kicsalják, kiverekedjék könyörtelen osztályozottságuk- 
ból. Itt "azt lehetne mondani, hogy tévedésbe vagyok, mert hiszen a pártnak is ez a célja. Igen, csak hogy az 
úgynevezett művészek és az úgynevezett politikus között egy nagy helyzetkülönbség áll fenn. Helyzet különbség, 
annyiban, amennyiben a politikusok egy megadott alapról a marxi koncepció alapjáról, (annak a Marxnak nyo 
mában, aki évtizedekkel ezelőtt a proletariátus igenlő vagy igénylő segítsége nélkül is, anélkül, hogy ennek az 
elnyomott, kultúrájában és életszükségleteiben leigénytelenitett osztálynak nívójához viszonyította volna a 
maga erejét és akaratát, anélkül, hogy a maga tudományos és forradalmi meglátásaiból koncessziót tett volna a 
nálánál sokkal értelmetlenebb és igénytelenebb tömegnek) — szinte pillanatról-pillanatra módosíthatják és élhetik 
ki taktikai módszereiket. Ők egy még eddig be nem töltött, túl nem fejlődött tudományos és forradalmi erővo 
nalba vannak beigazitva és ez a vonal tekintet nélkül arra, hogy a proletariátus (akinek pedig ezt a vonalat az 
élet dominánsává kell tennie) milyen állapotban van, szakadalanul és engedmények nélkül hangsúlyozza magát 
és a cselekvő akaratot, a fejlődés irányát szinte tiranikus könyörtelenséggel kényszeríti a maga fénykörébe. A 
proletariátus gazdasági harcának tehát Marx meglátásaiban elkerülhetetlenül meg van szabva az előre vezető 
iránya. Hol van meg azonban ez a tudományok és művészetek terén? És ki hallotta még a reakciós politikuso 
kon kívül (és ezeknél ez is politika) mástól is hogy a marxizmus egészében rossz, el kell dobni, mert mondjuk a 
napi tizennégy-tizenhat órát dolgozó bányamunkások vagy a polgári háztartások konyhagőzében fulladozó 
mosónők azt meg nem értik és nem hajlandók rögtön annak forradalmi irányvonalába haladni? De hányszor 
hallottuk már épen a magukat szocialistáknak és kommunistáknak nevező „művészektől" annak a nagy hangú 
kijelentését, hogy az uj művészi próbálkozásokat, azokat, amelyek az ő impotenciájukat túlélték, le kell rombolni, 
ki kell irtani a föld színéről — mert azt a proletariátus meg nem érti! Látni való tehát, amig a marxi koncepciók 
alapján dolgozó gazdasági propaganda, tekintet nélkül a proletariátusnak, mint önmagában lusta és a saját helyze 
tét és történelmi hivatását még föl nem értő tömegnek, könyörtelen forradalmasításán, mindenáron való előbbre 
tuszkolásán dolgozik — addig azok, akiknek a kultur területeken, speciális adottságaiknál fogva, ugyanezt a 
forradalmasító, magasabb nívóra kényszerítő munkát kellene elvégezniük, valami örökölt gerinctelenséggel, a 
polgári életcsinositó „művészekéhez hasonlóan , a kitartottságra és kiszolgálásra hajlamosán vágyaik és cseleke 
deteik fölé, mint kritikai fórumot dicsérik fel az iskoláktól és az élet szabad óráitól, tehát a fejlődés lehetőségeitől 
eddig elzárt proletariátust. Elvesztik előtte vezérlő szellemüket és minden ügyességükkel és gerinctelenségükkel 
(mert lehetetlen, hogy ezekben az emberekben egyébb is lenne) iparkodnak hozzászürkülni, hozzávakulni, 
hozzaigénytelenedni. És ők azt mondják, mindezt a forradalom, a proletariátus érdekében teszik, mert ők kol 
lektív lények és őnekik mindegy az, hogy ők vesznek-e el az ide-oda kallódó tömegben vagy pedig őbennük ta 
lálja-e meg a tömeg a megtisztult etikai és gazdasági egységet. Persze, hogy a politikai vezetők álláspontja a 
diktatórikus álláspont, mint ahogyan diktatórikus a marxi történelmi materializmus, de ők a tendenc „művé 
szek" a tömeget kiszolgáló, a nivótlanságot akceptáló, azt a maguk speciális képességeikkel, mint narkotikummal 
még türhetőbbé tenni akaró „szocialisták vagy kommunisták" alapjában véve felolvadni kívánkozó kispolgárok, 
állásfoglalásra és utakat diktáló erőfeszítésre képtelen demokraták. És igy az ő kezükben a művészet, mint 
forradalmasító eszköz, minden hangzatos fráziscicomák halmozása és vörös zászlók alatt menetelő csátrrás