129
Moholy-Nagy
Hát minderről mit tehet ő?
de sehol sem gyűlt ki fény! A test
halottasán, valami borzalmas megcsonkí
tással. lapult a falaknál.
És visszaüvöltött feléje minden
borzalmas éjszaka agyában.
* *
*
Azután magára kapott egy fekete
köpenyt, széles kalappal, amit lesodort
fejéről a szél, és a levágott fejet a csomós
hajnál kezében tartva, elrejtve a köpeny
alatt, végighaladt a kis város görbe
utcáin, a vámokon is át, és a dombokon
fel, le a réteken át a folyóig.
Minden távoli borzalom benne
kiabál.
És az éjszaka, egy magára dobott
fekete köpeny volt a borzalmak e
vállán!
A dombok nyugalmat mormoltak!
és ő, előre tartva a levágott fejet, egy
lámpást! állt a néma partokon, téve-
lyegve, és egészen zavartan szegény, aki
mit sem tud, mit sem ért, és semmiért
sem felelős.
Állt, lóbálva a vak lámpást! ahogy
visszadobódott egy képben neki egész
élete, holmi távoli sanyarú szobák, és
fellendülés ez életben! asszony! és
egészen borzalmas állapota azután a
felhasitott éjszakában, amint ő élte
borzalmas emberi zsivajban, felspékelve
. . és megkinzottan a végletekig! és hiába
aj es meny a k ar |. ITiene külni magából! hiába!
* Ekkor, még egyszer felvetett két szemével:
A felzaklatottságban cselekednie kellett valamit!
hát ezt! hát ezt!!
És még egy: ahogy átment a felcsapódott ajtón
át a maga szobájába, ott reszketve és vonagló szájjal
leemelte a falról a kést.
A lámpás feje fölött égett nagy füstöt hagyva
a tetőn.
Visszatapogatott lepedőben a vállán, egy lovag!
a szent eszmék hirnöke, és ismét megállt a halott
fölött.
Az viaszbabásan feküdt a tépett dunyhákon!
Hatalmas szakállal lefelé lógott a játékos gyerekek
komolyságával.
Lehulló ősz haját megragadta, ahogy forgott a
fej, kinyitott szájjal kissé, mit sem törődve már mindez
dolgokkal, és még egy marokkal felcsapta a hatalmas
szakállt a hajig, az éles késsel nyakon elmetszette
a fejet.
A test babásan végigterült a dunyhákon.
Ö, most, ahogy tartotta a fejet, mint megvakult
lámpást az egyik kezében, a másik kezében a nyálkás
kést, minden vér nélkül! hegyével felészurva a tetők
nek, homloka mögött a harangokkal! e nagy éjszaká
ban, aki nyugodni j tt és pihenni fáradt leikével, merőn
lehetetlen kontrasztnak tűnt egész cselekedetével és
lényével minden eddigi borzalmas éjszakán!
A kést belé szúrta az asztalba, ideges megre-
megéssel! És arcáig emelte a levágott fejet hatalmas
lecsüggött szakállal, és meglobogtatta, egy lámpást!
— De hát mi van ? hol van az én nyugalmam
istenem! jaaj! kezemben egy fej, hogy került az én ke
zembe, és ez a köpeny a vállamon, hol vagyok? a
dombok! és a vááros! Éjszakák a felszabadult tornyok
kal, és kaszárnyákkal a ligeteknél, és a lövések! és
minden! jaaj!
Kitárt két karjával állt, fekete köpenyében.
. A levágott fejet tartotta fenn, egy megvakult
lámpás!
A város aludt, a dombok nyugalmat mormoltak
köröskörül!
És a folyó szélesen hasalt a dombok között az
éjszakában!
Ekkor átlépte a folyót, a fejjel kezében sötéten,
és felhaladt a dombokig, és ismét megkerülte a folyót,
egy gyilkos! a harangzúgásban egyedül! mint aki az
elhagyott mezőkön és erdőkön áthalad, közben a
folyónál megpihen, egy vándor! a levágott fejjel! ki
nyugodalmát keresi, menvén a távoli harangok után
magában nem érezvén semmit! ahogy távol aludt a
város! és azontúl is, a többi városokban a megnyuzott
embereket habzsolták az éjszakák! csak őü egészen
könyörtelenül!! és mégis naivan és félve ahogy haladt,
a folyó partján fel és le!
És távol is, minden harang megkondult az éj
szakában !
(Vége)
Re meny ik László