TÁNC
Az élet miért nem végtelenbe nyúló tánc?
Hogyan cselekedhetünk örök harmónia nélkül, mely
tetteink és azok időtartama között van? Nem va
gyunk-e az egymást követő arcaink láncolata, amik
leválnak egymásról és épp úgy válaszolgatnak, mint ellen
keznek ?
Nem gondoljátok, hogy minadazok a dolgok, amelyek
nem teljesednek be a táncban, legrútabb cselekedeteink
közé sorolhatók?
Oh, ha a gyermekkor éveitől kezdve, a balett ne
mes és sima szabályai szerint neveltek volna!... Kép
zeljétek csak: ritmikus ütemre beszélni, enni, lépni, lélek-
zení...
Alig zúg ránk a zene, máris egy új világnak enge
delmeskedünk.
„Nyújtsd kezed. Lépjünk cselekedeteink templomába.
Térjünk be az öntudat erejében és istenekként éljünk
ez éjjel!"
„Mondd, későre jár?" — „Későre." És az éjszaka
lassacskán tovasuhan e fáradt testek elomló táncától.
A párok elsápadnak, mint a csillagok.
Ám nekünk tékozolni kell még létünk utolsó hevét
e forró hullámzásban, amely a pirkadatig sodor, miután
átgázoltunk a hosszú szerelmi órákon...
„Mellszobor, egy vaságy, egy lámpaernyő, egy szá
mológép." Mindenfajta tárgy ami hasznára lehetett az
embernek, végre kiselejtezett az idő forgataga.
Vagy megundorodik tőle az ember, vagy kikopik
belőle, elszegényedve. Néha a gazdagság jön el értük:
mindazt, amit használtunk ezideig, nem találjuk eléggé
szépeknek s túladunk rajtuk.
A zsibárus órája egyre üt: ezer meg ezer úton