1
áthúzódnak a madarak. Hallani lehetett midőn a fák meg
roppantak. Hallani lehetett mikor a színek megindultak
az estében. Egy sziget opál képe úszott kivilágítva a
föld felett a falu tornyai felé. Egy zászló és gyökerükről
elszabadult fűszálak. Hó és könny a szivek énekében s
a szemek mélyén tükörbe hullott sötét nap. Lányok só
haját elnyelik az évek. A harmatos ezüst elsülyedt ahol
az idő szétnyílt. Egy tekintet még sokáig önmagában
állt a levegő élő sodrában. Nagy kristályos kerekek
mentek egymás után végtelenül. Egy kinemmondott szó
piroslott elhamvadt évek partján. Lányok születtek egy
elmosott falu emlékein és meghaltak. Sokan a hajnalban
tűntek el örökre két mélyrenyilt szemet látták ott kiapad-
hatatlanul. Még élt a szomorúság és a reggelben
platinagömbök úsztak kibonthatatlanul. Ének hever a
mezőkön és a házakban duzzad a világosság. Üveg
lábakon jár a szél a végtelenség felett.
Tamás Aladár
Mély szárnyaim közül válogatok
este van, megérkezett a holló
a házak összenyomták az utat egymáshoz léptek
kétszer emeltem fel intön karjaimat
komoly ember vagyok szekrénybe zártam világos
ruháim
A lépcső alján barátommal megálltam
Ő átlátszó szemekkel nézett széles homloka van
hátul három nő beszélt
Elájultam engedjetek a tengerre
Az egyhangú menetelők sora szakadatlan
Tanácstalan vagyok, a tűzkövet nem tudom
összetörni
Háromszor mentem körül a parkban a lány nem
maradt egy lépéssel hátra
Az orvos, aki az ereket átvarrja sima és egyszerű
szerszámokkal dolgozik
Ő a szigeten áll és hallgat
Kezeink azonban a gyaluhoz nőttek
S te vagy az, aki a madarakat elijeszti
Nádass Józ ef
HALOTT
égre forduló szemeiben lassan
billent föl a táj
pann
és a múlt
mondták egyesek sötét kutakba fűlt
mások másokat is beszéltek róla
az égen látták lassan gyalogolni
fázott és enni kért
szenvedő tehenem álma csábította volna el
fagyos szelek zátonyain hevert
bevert száj
feltépett köröm
szivében a csírázó golyó —
könnyei
foszló szavak fátylán szűrődtek át
és hulltak ablakomra
hangjában a szél
hajában az eső
hangjában ez a hajnali eső és zokogó szivem
Illyés Gyula
Hold hold (Kassák Lajosnak)
az emberben csüng a lélek mint a harangszó
ő tartja a madarak életét és a telt esőszagot
kezeinek hangja súlyosabb a méznél
belőle csordulnak a titokzatos sugarak
ember
Elrepült fölöttünk öreganyánk kívánsága elrepült,
most egy színes esik húzódik feléje, a pártjára
állanak a ragadozók és az énekesmadarak, elre
pült, ne nézzetek egymásra háraggal
A tükörnek adtam a fénycsomót, az visszaadta,
neked adom. Én ott kezdődtem, ahol a fonál ki
fakad — te is. Először csak kicsiny szó, azután
a fémvirág síkjára száll, kibontja magából a har
sogó mozdulatokat, látom, látod, fölhajitja kezét
és szétosztja magát hogy belénk hulljon a magva
Az ember magában hordja emlékeit és ezért ál
lapodnak meg benne a látott dolgok, de
aki magyarázni próbálja kútba nyúl
mindannyiunknak vannak jó és rossz napjai
és semmi sem különbözteti meg őket egymástól
szeretem a hó fehérségét az acél szagát és a he
gyek kemény fényét
összemarkolt újakkal ülnek elkülönülve mind
ha kinyitnák szemeiket elindulna feléjök a nap
és ők kimondhatnák maguknak a gyermekek
titkát
Az idő lassú rétegekbe rakódik fölöttünk és a
házak tetején csomókba halmozza a hulló
csillagokat. Megállapítottuk magunkról hogy
emberek vagyunk ebben mindnyájan egyet
értünk csak a puha szél ne volna
a puha szél mely végigjár valamennyiünket és
az első kakaskukorékolástól az őserdő sar
káig kisér. Egy fa gyökereivel az égbe nőtt
körülötte szállva egymásra ismerünk. Az
ágak árnyéka megtelik velünk nehogy ki
rántsák alólunk a füvet és mi árnyéktalanul
és nyom nélkül keringjünk az évek között
mindez hasonlít egynéhány fogalomhoz melyet
szivünk ráncaiba bujtatva táplálunk ott ki
kelnek és erősödnek ezek azok a szavak,
melyeket ha magunkra maradunk kiszedünk
a drótkalitkákból és meggyujtunk
vagy a teljes nyugalom szavait füzzük egy
máshoz
melyek közöttünk élnek eljutnak hozzám
nem tudjuk honnan indulnak de tovább ad
juk őket
a vándormadarak hangjában van a napok
tragédiája
az fölszikkad a homokpusztán
s csak a lendüléseink harsogó ujjongása
oldja ki a kövekből és tűzfalakból a ritmust.
Vajda Sándor