119
Kéredzkedőn:
— Veled mehetek?
A fiúból kijött az idegesség:
— Nem!
Mintha hintára emelte volna az utca, egyszerre
sok minden szétrázódott benne. Megvilágosodott s
majdnem szégyelte magát az előbbi némely pilla
natáért. Már kétszer is a száján volt, hogy a cselédet
visszatartsa a háznál. Most roppantul komikus volt
az egész. Igába hajtsa magát az egész életre egyet
len félóráért, ami nem is csupán neki volt jó. Nem
felelős a tegnapjáért, uj ember akar lenni és minden
eszközt alárendel az egyetlen célnak. Mellyik ember
nem igy csinálta, akiből lett valaki. Talán a világ
hódító Napóleon, vagy a nagy forradalmak vezérei,
akik az emberiség szebb jövőjéért mozdították meg
az energiát ?.. Egy piszkos cselédért az egész világot:
őrültség.
Ez volt ő! — ez volt ?
Hosszú lámpasor parédézott előtte az utcákon.
Fönnebb csillagok, a kék-ezüst ür testes volt, mint
a köd.
A kemény járda muzsikát játszott a léptei alatt.
Ütemezett.
Lompos nagy bárkakocsik úsztak felé messziből,
ahol vörös hegyesszögben összeért a lámpasor.
Lányok ricsajozó vadászuton.
Dühödten elgörbézett.
Egy koronája volt s az fölött már határozott.
Valami ismeretlen kis kávéházat szimatolt, ahol Írni
fog egy régi ismerősének, száz koronát kér tőle köl
csön és az első részlet törlesztésére mindjárt elküldi
neki a nyugtát, amivel felveheti helyette a nyugdiját.
— Méltóztatik? — Kajmósodott fölé a pincér.
— A-a-a-a — pózolt ki belőle a múltja s most
meglátta, hogy nagy, tükröző pofákkal röhögnek rá
a falak. — Csak egy feketét! . . . Levélpapírt, tollat!!
A lármás fészek elvesztette magában.
S otthon még mindig nem feküdt le a két asz-
szony. Annácskának fáradtan összetapogattak a pillái,
de az anya mozdulatlanul virrasztott, mint egy fehér
kiolthatatlan lámpa.
— Nem lesz ebből jó. — szajkózta valami
motorikus kitartással. — Nem lesz ebből jó!!
Annácskában pislákolt az értelem
— Olyan szépen beszélt!
Fájó és elfáradt gondolatok kerestek utána az
éjszakában.
Utolsónak nyújtózott föl az asztaltól.
A kávéház öblögette magát.
Reggel volt.
Az utca vonaglott; játszott az álmatlanságával
és vizsla, kényelmetlen ismerősöket peckelt elé a
mindennapi tónus.
A délelőttökön könyvtárban: még bírta. Ebéd-
után azonban kiszabadult az esze alól s hetenként
legalább kétszer bevizitelt a kaszárnyába. Senki se
várta, profánul dikciózott, de még mindig magára
árulkodón, mint a koldus, aki köp a magántulajdon
tiszteletére.
Az udvar üres volt, az irodákban füstöt ettek
az inspekciós tisztek.
Beleprédikált az unalomba:
— Antimilitarizmus ! Robespierre ! Tolsztoj!
Hallgatták a parasztok gramofonszeretetével.
Sóhajtás. Grimasz. Valaki melbeütötte a törvénnyel.
— Nekem ?! — a magasból kakaskodott —
meg van a politikai szabadságom.
Egy predikatumos főhadnagy, mintha ugatott
volna:
— De nem itt! — — — — Itt bent mindenkire
egy törvény van.
Hevesen:
— És te vagy a porkoláb!
— Sértegetni akarsz?
— Nem hagyom magam rendreutasitani!
— Aki közénk jön . . .
Egyszerre többen:
— Mért jösz be? — s valaki akit nem tudott
meglátni — Mit akar közöttünk ?!
Még okoskodott, a szavai riadtan elpukkantak.
Kint felborzolta az utálat.
- Állatok!
S egy hét múlva megint megtaposta a lépcső
ket. Valami része, mintha örökre hozzájuk nőtt volna,
nem tudott tőlük elszakadni. De más csöndesebb
taktikákkal próbálkozott. Megjelent itt is ott is s a
szőke arcára kiült a békülés.
Eleven idegeivel érezte a közömbös megtürést.
Lenyelte. Most már célosan játszott: nem nekik, csak
tőlük haszonnal.
Mintha komolyan érdekelné:
— Te is számítasz a karácsonyi csillaghullásra?
— Én ? . . . Éppen ideje lenne már!
Tovább.
— Huszonhét vagy?
— Kilenc! . . . Négy éve várom.
A könyvek között turkált:
— Milyen az uj sorozás létszáma?
Elcsavarta a beszélgetést, a keze lapátolt, summás,
összegezett számokat ettek a szemei.
— Kérlek azt nem engedhetem meg. — mondta
komolytalan a másik — Miattam ?! De az öreg is
erre vetődhetik.
