123
Annácska már tudta a folytatást, szaladtak,
ugráltak ide-oda az ujjai a csörömpölő gépen.
Aztán, mintha idegen erő igazította volna, egy
szerre kirobbant belőle:
— Ha csak valami mód van rá . . . száz
koronát. . .
Az embernek vidáman csattogott a kedve.
Negyvenöt éves. A hizlaló szerelmi kielégitetlenségek
után, most élni akar a felspórolt ereje.
— Száz koronát? — nevetgélt — Száz, volt
kétszer ötven : az kétszáz 1
— Ledolgozom! Most sok a munka, majd túl
órákban. . .
Az ember:
— Hát mi vagyok én, uzsorás? — nyújtotta a
pénzt, úgy hogy egy pillanatra húsos, meleg tenye
rébe szorított a lány vörös kezét — Mi ez? Szót
sem érdemel!
Annácskán átfutott a rázkódtató hideg. Kék
szemei nyitott kapusán elvesztettek belőle mindent.
Az ember várt. Mozdulni akart és nem tudott
kilépni valami babonás közből.
— Ledolgozom — hajtogatta a lány s már ké
szülődött, szinte menekülőn.
Az embert most eszetlenül felélőkte a vér:
— Annácska! . . . Arany babuska!!
Felugrott karjaival medvésen rákulcsolódott.
Sikítás.
Erősködött.
Mintha parazsat dobtak volna az arcába. Re
kedtem fölorditott.
És a lány:
— Segítség!
Hirtelen jeges zuhanyok az ember lobogó eszére.
— Mi baja? — kérdezte meghasogatottan és
az összekancsitott szemefénye belecsurgott a szájába
— Milyen kis csacsi! . . . Milyen értelmetlen!
Álltak szemben egymással. A lány magasból
nyújtotta a száz koronát.
— Nem adom el magam!
— Annácska!
— Ne mondja igy! Nem engedem!!
— Bocsásson meg, kisassyony 1 Hiszen én már
öreg szamár vagyok — — — Nézze mit csinált az
arcommal. Úristen! És este utaznom kell . . . Ugy-e
nem hagyja itt az irodát.
Nézte az alázkodó otromba embert, a felvérzett
arcát, a kilobbant szemeit, a nagy eleresztett karjait,
amik most hervadtan lecsurogtak majdnem a padlóig.
Az ajtóból:
— Ledolgozom! Mondtam, hogy ledolgozom
az előlegemet.
A kapu előtt senki. És ez jó volt, pihenő lega
lább néhány percig. Mennyire sülyedt? Visszagon
dolta az életét: csupa kompromisszium . . . kesere
dett a szája. De a másik percben megint ellágyult.
Ezt már magával hozta az életbe; némi kis akarat
tal és játszottak vele a percek.
Ismerősen a háta mögött:
— Annácska! Halló, Annácska !!
A báttya sietősen, kihevülten:
— Bocsáss meg! Nem tudtam előbb.
Örömösen ránevetett. Milyen régen nem beszélt
vele ilyen hangon a báttya . . . Mindenét érte . . .
— Vártalak! — mondta és hizelkedően bele
karolt. — Milyen jó színben vagy.
Fodrozott és nevetett körülöttük az utca. Hang
és ritmus s a hang erő volt és a ritmus is erő.
A házak kormosán, teletömötten lihegtek.
A zömök oszlopokon ágálltak a plakátok.
Valaki kocsi után óbégatott az utközépről.
Lerdület. Lerdület.
Irigykedtetőn hintáltak egymás mellett. A gon
dolataik ? De a testük szép volt és összeillő: tünte
tőén testvérek.
Nem tudta hogyan kezdje. Félt valami profán
gesztussal elrontani; csak úgy közömbösen, mintha
semmi se történne:
— Nesze! — két tenyerében a száz korona —
Talán szükséged lehet rá.
Az ember vörösbe színesedett:
— Nekem?
— A mama nem tudja. Ráérek vele túlórákban
visszafizethetem.
A báttya kevés vártatva:
— Délután bemegyek a kaszinóba. Múltkor ki
dobtak, mert nem volt pénzem.
Annácska, mintha nem hallotta vo’na; aztán :
— Már nem olvasol?
— A szocializmus?
— Igen!
— Most együtt a munkásokkal . . . Majd meg
látod ! . . Én érzem, hogy hivatva vagyok valamire.
Érzem, hugy az egész életem valami más, valami
nem mindennapi. . .
A kapuig együtt. Aztán elváltak.
— Ebédelni?
— Majd ott! Meglátjuk meddig mennek ma. . .
(Folytatjuk)