a „Központi Világfénykép“ szemtelen riporterje meg is
kérdezte és az „igen“ választ ki is kürtöltette. Kolosszális
elképedés, összes elnökök megrökönyödése, haj, haj,
ilyen botrány, kicsavart lábú táncosnő gyémánt öltözék
ben elpirult, jaj istenem, majdnem viszonyt kezdtem vele.
A minden sarkon ingyen igénybevehető kis templomok
ban dörögve hirdették és intették az embereket:
— Vigyázzatok, jön a járvány, ime a holdbéli ember
is, neny mosakszik, testvéreim, gondoljatok a halálra.
A megbotránkozás és csodálkozás hullámai mind
szélesebben. És ekkor összeültek a Gépészek és Mérnö
kök Főfeje, az Okosok Gyülekezetének elnöke, az Ügy-
védur és három vagy négy ugyanígy még és tanácskoz
tak, a kérdés világrenditő volt.
Az égitestek becsülete, nem visszaesni a chaoszba,
a bolygók alárendeltségének megtartása, vigyázat uraim,
mindent meg kell menteni. Nagyon sokat töprengtek,
erre Ügyvédur felállt, nemesen és szerényen, liliom nagy
angyalszárnyakkal, megcsókollak homlokodon, cvikkered
kissé ferde. Felállt és mondta:
— Szeretem őt, meg akarom menteni, kötelesség
hiv, ki mint veti ágyát, különben is. A világegyensuly
megtartásának kérdése vállainkon nyugszik. Tény, Hold
béli nem mosakszik. Egyáltalában nem. Soha. Saját
bevallása szerint. Felszólítjuk: vagy mosakszik, vagy
nem, kényszeríteni fogjuk. A világegyetem reflektora
rajtunk. Vigyázni, mit teszünk. Kötelességünket kell
teljesíteni. Tévelygőket igaz útra terelni. Én feláldozom
magam és ha kell, erőszakkal is arra fogom őt kényszerí
teni, hogy mosakodjék.
A választott bizottság, élén Ügyvéd úrral, felkereste
Holdbélit. A tényállás megállapittatott. Holdbéli egysze
rűen felelt:
— Nem mosakszom és nem mosakodunk mi, mert
•különböző elemek vagyunk. A virágok, a fák, a levegő
ben élnek és nem szállnak soha a vízbe. Ami itt körülöt
tünk van, az elég nekünk, hogy tisztán tartson ben
nünket. Az forrásom, az eledelem, az tengerem, Ti más
ként, mi igy. Ha nektek a vízbe kell szállnotok, tegyétek.
Mi nem tehetjük, mert harcba száílnánk egy idegen
elemmel és a harcot nem akarom. Megsemmisülnék. Ketté
osztana. Halálom lenne. Aki mosakodni akar, mosakod
jék, nektek vízbe kell szállnatok, feküdjetek bele, de mit
akartok tőlem.
Ügyvéd ur súlyosan válaszolt, kifogásnak errlitette
mindezt, követelése mellett megmaradt és egy titkos ülé
sen elhatároztatta az Okosok Gyülekezetének Végre
hajtó Bizottságával, hogy a holdból jöttét kényszeríteni
fogják, hogy megfürödjék. Utóvégre mindent el lehet
tűrni. Nem eszik, nem eszik. Nem ismeri a tulajdont, nem
ismeri a tulajdont. Nem iszik, nem iszik. Fény a beszéde,
mozdulatai kékek, sárgán vonaglik. De nem mosakszik!
Ezt nem lehet tűrni.
Tavaszi nap volt, április tizenhárom. Holdbóljött a
mezon feküdt, egy patak mellett. Az Okosok Gyülekeze
tének Végrehajtó Bizottsága, elől doktor Ügyvédur, égi
arc, megváltás, kötelességem teljesítem, iskolakönyvekben
olvasható, uszította a kutyákat.
A Holdi felugrott, meglepve* megnőve, zavaros sze
mek, karok kapkodok, fényjelzések köröskörül, mégis
perc a patakban.
Az Okosok Gyülekezete ott állt és rémülten és ér
tetlenül nézte: sűrű, széteső gomolyag száll a patakból,
felfelé elterülve. -
Ügyvédur tátott szájjal állt. Remegett. Érezte, hogy
ez a buta ügy megjavithatatlan csorbát ejtett Elnöki
méltóságán.
Náda:s József
Végtelen sok szöglete van a valóságnak s mind
egyiken véresre horzsoljuk testünket. Lel
künk kiesett belőlünk mint a madárhulla s a
kötelességtudás fanatizmusával igy köszöntjük
reggel a családtagokat: „Dicsértessék az anyag,
mely a hidegben összehuzódik s a melegben
kiterjed". Azonban mit mondjunk este, ha
nyüzsögni kezdenek bennünk a fénybogarak s
ujjaink között szétmállnak a legkeményebb
csillagok?
nem tudok elaludni, egyedül fekszem s a hőmé
rővel szivemen szeretnék kikeveredni a napra
íavaszolvadás volt tegnap s a kedvesem kiábrán
dult belőlem mert tűdőcstkshuruíos vagyok
ablakom alatt ólomtalpakon cammognak az
emberek, szaladni akarnak s nem tudják eldobni
szétfaragott kezeiket
az első napszálakat lefújom a tenyeremről, el
haladok a madarak sorfala előtt és okvetlenül
megkeresem a rügyhasadás törvényét
dicsértessék az anyag és a kedvesem
sietnem kell hogy elébe kerülhessek az ország
úton a fák egyhangú menetének
Barátunk egyedül a levegő meg a viz s a kiégett
fénytekercsben megsimogatjuk elporladt roko
nunkat
ő volt a füvecske s a liliompityergés, sorainkban
üldögélt és hangtalanul sziporkázott mint a
széksepp
vilianyázaíagok mozogtak a likacsaiban s ha
esteledik
kegyelettel mondjuk: te vagy az összetört pálca
s a szabályos ezüsthasáb is megfeketedett azóta
átlyuggatott mozdulatok fekszenek a vágyaink
pitvarában
a nagy tükörroncs meg az örökkévaló páfrány
lebeg előttünk
nyomtalanul elvándorolt mint a hangpehely és
sohasem
jön vissza hogy szétossza köztünk a sót és a
kenyeret
talán a Golf-áramlaton is átvonul papiríepkéivel
gyolcsanyánk nyalábold magadhoz elszenesedett
fiadat
sötét van és viharrétegek surfodnak jaj a
mezteleneknek
akik elkeseredett növényevők hogy letörülhessék
bűneiket, föesíer RőbeirS
Marié Lévinson-nak
1.
A levegő üvegburka alatt élünk, ő alakit
minket, mint halakat a viz. A levegőt mind
nyájan beszivjuk, ez az egyetlen megmaradt
közös tó, hol szavaink fürödnek. Lelkünk fuldok-
lik benne. A szenvedők jajai bemocskolják a
levegőt. A káromkodás föíszáíl, mint a füst,
korom lesz belőle szemeinkbe hull. Sírsz.
Gesztusaink, mint megriadt légcsavarok kékre
zavarják a levegőt. Nem látni most már keresz
tül rajta. Azt mondják mögötte terül el az ég.
2.
Az eső egyre zuhog, de soha sem mossa
tisztára a levegőt, mert mi belelélegzünk folyton.
Éjjel azonban, mikor legalább nem beszél az
ember, leülepszik a szenny, arcainkra fagy —
álom — s a fák fejüket gyakran már a csillagok
ba mártják.
Vannak szüzek, kik az ég sugarában állnak
tisztán, s a hold homályos üvegén keresztül
szemükbe átragyog a fény. így ha csukott a
szemed, azt hiszem, kinyitásakor biztosan
galamb repülne ki belőle, mutaíónyilként a nap-
forrás felé.
3.
Napjaim a dél tengelye körül, mint ólom
korongok forognak. Tengelybe szórt homok —
a szenvedés és a várakozás órái — lassítják a
forgást.
Este mellettem fekszel, mint egy moszat, s
vágyaink szomorúságból fakadt buboréka föí-
szál! a tóból, szintén a csillagok felé ...
Ez a titka istennek, gyötörtetésünknek,
szerelmemnek és a fogantatásnak.
Illés Gyula
