120
S egy perc múlva a légény feje az ajtóból:
— A kapitány ur!
Látta a másik felijedt vérét. És ő is, utálta ezt
a nagydarab bajuszembert, már a másik ajtóból:
— Szervusz 1
Számok és komoly magával megelégedés ma
radt benne. A káoszt, mivel hetek óta teletömte a
fejét lassan rendszerbe tudta, perspektívák tárulkoz
tak előtte. Hitte, hogy ezen az utón leglelkéig meg
találta magát. Egy uj mozgalom megindítására ké
szült : testvéri anarchizmus. Először a kaszárnyában
tapogatott, mi lenne, ha ezt az otromba kolosszust
kifordíthatná a sarkából? Ha a fegyveres rend szét-
bomlik, a polgárság gyáva, a munkásságnak már
meg van a forradalmi erőtudata — — egy
szerre századokkal lehetne előbbre lökni az evolúciót.
Eddig felmutatható eredmény nélkül, de még
sem hiába dolgozott. Máshol — — a munkásoknál
kell kezdeni. A kaszárnyái látogatások csak arra jók,
hogy teljesen felismerje ennek az ellenségnek az
erejét, ahol lehet puhítson, belenézzen a könyveikbe
amikből eddig semmit sem tudott, mint ahogyan
most sem tudnak belőle semmit azok, akik évek alatt
telepontoskodják.
— Bocsánat 1
Tömbös, nagy testtel, felszoritott mellekkel egy
nő állt előtte. A lányok utcája. Hogy került ide? A
házak ismerős, meleg szemekkel néztek rá s a nőből
hangosan kinevet a hízelgés:
— Aludtál, kis huszárkám ? — csípőbe vágott
karokkal — No nézd csak! Nem ismersz, kis apa?!
Mit kezdjen ?! Pénze ? Kicsiny, filléres össze
adások tornáztak föl a fejében = 2 K. 30 fill. van.
A lány beleakasztotta a karját:
— Milyen régen nem voltál nálam.
— Sehol se voltam. — mondta és engedte,
hogy a másik vezesse — De most már ne hazudozz,
mert nem is ismerlek. Ebben az utálatos utcában!
A lány végig öblögette a hangját a kőcsatorná
ban.
— Nem ismersz? — valami cimet mondott,
mulatságokat idézett, mitől a másik fejében is össze
álltak az emlékek.
— Hát lecsúsztál!
Vékony, meglyuggatott folyosó. Illatok. Hangok.
Éles, felinjekciózott szemek ablakoztak rá sötétből.
A szoba még kisebbre szomorodott körülöttük.
Petróleumlámpa.
Egy fekete dívány hasából mocskosán kipanasz
kodtak a rugók.
— Lecsúsztam ? És aztán ? !
A kövér vállairól fehéren lefeslett az ing.
— Semmi! — mondta az ember — Talán nem
vagyok itt én is melletted.
— Óh, a szalon! Néha azért bolondulok utána!
Valami beteg, összetörődött kalamajka a fél
homályban. Hajók, ha éjjel találkoznak!!! Néha jár
juk az utcát az elveszettek iránytalanságában s egy
szerre valahonnan valaki elfelejtett másik bőrén át
felénk rezegnek a sugarak: egyetlen átfogó delej a
fájdalomban. Megyünk, összeütődünk és egymás előtt
súlytalanul kicsordul az énünk.
— Ez a ti szegénységiek, asszonyoké ! Milyenek
lehetnek a többiek, ha még benned is felsír a nosz
talgia. Visszasírni egy ház után, ahol mindenki rongya
voltál . . .
A lány sértődötten:
— Bolond vagy ? És mit csinálnál te, ha egyszer
kidobnának a kaszárnyából, ha egyszer lefokoznának
a bugrisok közé ? !
Mintha a vágóhidra kínálkozna, kihúzta a törött
kardját:
— Látod?
És kigombolta a blúzát az ordító, lefoszlott
béléssel:
— Látod ?! Hogy mi lenne velem, ha kidob
nának ? Már kirúgtak! Már régen kirúgtak . . .
Nevetés, hogy a falak még hangosabban vissza-
labdázták.
— Éljenek a tetves kutyák! Mi! Mi! Mi!
Szárazán simák alattuk a székek.
Az ember:
- De én nem törtem le. Azthiszem minden
úgy volt jó, ahogyan történt. Most aztán jöhetek én.
A lányban fölfelé valami deliriumos erő:
- Te is? Te is?! — hangja színeit letakarja
a felsürüsödött nyál — Én is! Én is! Én is!
Az ember szeméből belekapál a kérdőjel.
— A szép piros-kék rózsákkal a homlokomon
elindulok én is. Az ajándékkal, amit kaptam a fér
fiaktól. Most kigondozva visszaadom nekik, hogy
boldogítsák velük a feleségeiket is, hogy vessék el a
szép, csibecombu kölykeikbe is!
— Értelek! — mondja az ember — Értelek, de
én azt nem tudom helyeselni. Én azt mondom, amit
Tolsztoj: Ha arcul csaptak jobbról, tartsd oda a bal
arcodat is. Szeretettel kell az emberek közé menni . . .
Én érzem, hogy nagyon nagy fegyver a szeretet.
— Hát akkor szeress engem is! Add ide a
pénzedet és ne kívánd érte a testem, az egész éle
temet magadnak, mert van egy koronád. Mi? Itt is
légyé Krisztuska.
Az ember eléforditotta a tárcáját:
— Nesze! És elmegyek . . . nem akarok tőled
semmik
