122
Gesztus.
— Mit akarsz hát? Mi lesz belőled ezen az
utón ?!
A fiú fel-alá járt a szobában.
— Beszéltem egy lánnyal — — — egy
szajhával. Eh! . . . Mik vagyok ti ehez?!
Az anya kétségbeesetten:
— Az anyáddal beszélsz igy ? 1
Süketen becsapta az ajtót.
Leült az ágya szélére: sokáig mozdulatlanul.
Víziók látogatták meg, gyerekesen odaadta ma
gát a játéknak.
Később tüt, cérnát keresett, bezárta az ajtót és
oda görbült szabóskodni a blúza fölé.
Fekete sárból csurogtak fölötte a percek.
Az esze állt.
Egy kilengett szemcse az űrben.
Kopogás:
— Pista . . .
Hallgat.
— Fiacskám, hallod ? Fiacskám !!
— Mit akar?
— Oh, jaj, igy ijesztgeted a szegény anyád!
Toli szájából kirepült a nevetés:
— Mi bajod velem?
Átszivárgóit a sirás.
— Nyisd ki! Nyisd ki! Nyisd ki!
— No ne okoskodj Most nem lehet I
— Oh, hogy kínozol, fiam!
Nagy, kusza öltéseket szurkált ide-oda a szöveten.
Hallotta, hogy az anyja elcsoszogott az ajtótól.
Még sokáig föntmaradt; de a vacsorához se
ment át a másik szobába.
És ott elgyürten várt rá a hülő porcellán tál
körül a két asszony.
Annácska bizonytalanul kérdezgetett.
— Rossz érzéseim vannak. az éjjel
is nagyon furcsákat álmodtam.
— Babona! Pista okos ember.
— Én már alig ismerlek meg benneteket . . .
Ilyen testvérek! Nem látod, hogy a bátyád tönkre
megy? És mit teszel érte? Megmozdítod talán a kis
ujjadat? . . .
Annácska nem érti:
— Hát mit tehetnék érte, én? Egy gyönge
lány . . . Istenem, én nem is tudom mi van vele ?!
— Mi lenne az neked, ha előleget kérnél?
Hadd látná, hogy segíteni akar rajta, aki teheti.
Annácska sirósan felriadt:
— Előleget??? Nem! Nem! Ha tudnád, hogyan
néz rám az az ember! akkor nem mondanál ilyet.
Az anya letörten:
— Neked is a rosszadat akarom . . ,
— Ne bánts, anyácska! Ne bánts!!
- Én?
— Annyira tudsz verni a nyelveddel.
- Én . . .
- Te . . .
A lámpa ezüsttölcsérbe szorította őket.
Szemeik mélyen bent ültek a homlokuk alatt.
S a szájukat félig nyitva tartották valami őszinte
szavak, amiket egyikök se mert kimondani.
Annácskában elfészkelődött ez az este. Valami
ismeretlen kényszerítő akaratot fájlalt az anyja szavai
mögött. . . Mit akarnak vele ? Mennyi mindenét
odaadta már. Eszébe állt Fekete, sajgás az uj a saját
otthona után.
Az ember elér egy időt, mikor minden eddig
volt eldöntő tehernek batyuskodik a hátára, a szoba
falai elfullasztják a pórusait, az ételek étvágytalanul
felégnek a gyomrából, elbirhatatlan a megszokott
szó, a világítás, a levegő . . . minden.
Mért vannak igényeink? És mért számolunk
mindig másokkal is??
Kereste a báttyát. Együtt az asztalnál, de az
anyját egészen kiejtette a látásából.
— Mi bajod, Pistika? — Közeledni akart hozzá,
valahonnan távolról, óvatos magaféltéssel, hogy
semmi se legyen kötelező.
A fiú sekély, lampionos szemekkel nézett. Az
egész emberből, mint valami kiszáradt kutból üres
ség ásít . . . csak egy elcsúszott mozdulat és halálo
san belezuhan az egész szoba. Annácska felriadt:
Ki ez az ember? Takargatott, kilólábazó titkok úsz
tak felé, mngverték, szánalmasan felbolygatták. Har
colni akart a másik ellen, önmagáért: már eldült
benne minden.
— Délben nem jönnél elém az irodába?
— Mindegy! — mondta a fiú — Lehet! . . Most
nagyon fáradt vagyok.
Annácska elment; égető pirosat öblögettek
az erei.
Hogy kezdje ? Kopogtatott és a betűk hangyás-
kodtak a szemei előtt, a gondolatai taktusosan ütöt
ték — félj, félj, félj. Már csak túl lenne rajta, akár
hogyan ! Valami azoknak a katonáknak a bátorságá
ból, akiket annyira agyondögönyözött az előkészítő
tortúra, hogy a bizonyos halál egyszerű pihenővé
izesedik előttük. S a főnök csak nem jön: 9—10—11
a boldogmezős órán.
Végre féltizenkettőkor hangosan és meg-
gyuladtan.
— Estére utazom! — bizalmasan kiteregető-
zött — Ez üzlet. írja kérem: A M. K. Államvasutak
Igazgatóságának. , ,