Full text: Ma : aktivista művészeti és társadalmi folyóirat (4 (1919), 6)

123 
Annácska már tudta a folytatást, szaladtak, 
ugráltak ide-oda az ujjai a csörömpölő gépen. 
Aztán, mintha idegen erő igazította volna, egy 
szerre kirobbant belőle: 
— Ha csak valami mód van rá . . . száz 
koronát. . . 
Az embernek vidáman csattogott a kedve. 
Negyvenöt éves. A hizlaló szerelmi kielégitetlenségek 
után, most élni akar a felspórolt ereje. 
— Száz koronát? — nevetgélt — Száz, volt 
kétszer ötven : az kétszáz 1 
— Ledolgozom! Most sok a munka, majd túl 
órákban. . . 
Az ember: 
— Hát mi vagyok én, uzsorás? — nyújtotta a 
pénzt, úgy hogy egy pillanatra húsos, meleg tenye 
rébe szorított a lány vörös kezét — Mi ez? Szót 
sem érdemel! 
Annácskán átfutott a rázkódtató hideg. Kék 
szemei nyitott kapusán elvesztettek belőle mindent. 
Az ember várt. Mozdulni akart és nem tudott 
kilépni valami babonás közből. 
— Ledolgozom — hajtogatta a lány s már ké 
szülődött, szinte menekülőn. 
Az embert most eszetlenül felélőkte a vér: 
— Annácska! . . . Arany babuska!! 
Felugrott karjaival medvésen rákulcsolódott. 
Sikítás. 
Erősködött. 
Mintha parazsat dobtak volna az arcába. Re 
kedtem fölorditott. 
És a lány: 
— Segítség! 
Hirtelen jeges zuhanyok az ember lobogó eszére. 
— Mi baja? — kérdezte meghasogatottan és 
az összekancsitott szemefénye belecsurgott a szájába 
— Milyen kis csacsi! . . . Milyen értelmetlen! 
Álltak szemben egymással. A lány magasból 
nyújtotta a száz koronát. 
— Nem adom el magam! 
— Annácska! 
— Ne mondja igy! Nem engedem!! 
— Bocsásson meg, kisassyony 1 Hiszen én már 
öreg szamár vagyok — — — Nézze mit csinált az 
arcommal. Úristen! És este utaznom kell . . . Ugy-e 
nem hagyja itt az irodát. 
Nézte az alázkodó otromba embert, a felvérzett 
arcát, a kilobbant szemeit, a nagy eleresztett karjait, 
amik most hervadtan lecsurogtak majdnem a padlóig. 
Az ajtóból: 
— Ledolgozom! Mondtam, hogy ledolgozom 
az előlegemet. 
A kapu előtt senki. És ez jó volt, pihenő lega 
lább néhány percig. Mennyire sülyedt? Visszagon 
dolta az életét: csupa kompromisszium . . . kesere 
dett a szája. De a másik percben megint ellágyult. 
Ezt már magával hozta az életbe; némi kis akarat 
tal és játszottak vele a percek. 
Ismerősen a háta mögött: 
— Annácska! Halló, Annácska !! 
A báttya sietősen, kihevülten: 
— Bocsáss meg! Nem tudtam előbb. 
Örömösen ránevetett. Milyen régen nem beszélt 
vele ilyen hangon a báttya . . . Mindenét érte . . . 
— Vártalak! — mondta és hizelkedően bele 
karolt. — Milyen jó színben vagy. 
Fodrozott és nevetett körülöttük az utca. Hang 
és ritmus s a hang erő volt és a ritmus is erő. 
A házak kormosán, teletömötten lihegtek. 
A zömök oszlopokon ágálltak a plakátok. 
Valaki kocsi után óbégatott az utközépről. 
Lerdület. Lerdület. 
Irigykedtetőn hintáltak egymás mellett. A gon 
dolataik ? De a testük szép volt és összeillő: tünte 
tőén testvérek. 
Nem tudta hogyan kezdje. Félt valami profán 
gesztussal elrontani; csak úgy közömbösen, mintha 
semmi se történne: 
— Nesze! — két tenyerében a száz korona — 
Talán szükséged lehet rá. 
Az ember vörösbe színesedett: 
— Nekem? 
— A mama nem tudja. Ráérek vele túlórákban 
visszafizethetem. 
A báttya kevés vártatva: 
— Délután bemegyek a kaszinóba. Múltkor ki 
dobtak, mert nem volt pénzem. 
Annácska, mintha nem hallotta vo’na; aztán : 
— Már nem olvasol? 
— A szocializmus? 
— Igen! 
— Most együtt a munkásokkal . . . Majd meg 
látod ! . . Én érzem, hogy hivatva vagyok valamire. 
Érzem, hugy az egész életem valami más, valami 
nem mindennapi. . . 
A kapuig együtt. Aztán elváltak. 
— Ebédelni? 
— Majd ott! Meglátjuk meddig mennek ma. . . 
(Folytatjuk)
	        
Waiting...

Note to user

Dear user,

In response to current developments in the web technology used by the Goobi viewer, the software no longer supports your browser.

Please use one of the following browsers to display this page correctly.

Thank you.