116
TRAGÉDIÁS FIGURÁK
KASSÁK LAJOS REGÉNYE
Reggel a szégyen és a kétség gyeplőzte az
irodába.
A falak szürkék voltak és hallgattak.
A főnök asztalán lapult a felmondás. Látta,
hogy figyelembe se vették. Szégyen, szégyen. Kereste
a helyét. Ur. A zongorás gép szánalmat csörömpölt
az ujjai alatt.
Zaj kintről.
A főnök:
— Harminc koronával emeltem a fizetését!
— Köszönöm.
— így igen! De nem szabad mindent elhirte-
lenkedni.
Jaj csak ne prédikáció.
— Bocsásson meg . . . annyi sok bajom volt
tegnap ... és nekem a kérés.
A főnök leereszkedőn:
— Csacsiság 1 Emberek vagyunk, megértjük
egymást. És én bármikor, ha kívánja — nyújtotta a
kezét. — ígérje meg, hogy szól, ha szüksége lesz
valamire.
Annácskán festett a láz:
— Most már rendben van minden.
Szemei a földön vannak, de az egész remegő
testével látja a másikat. Hőség. Szagok. Mozdulnak
a lábai, minden tagja egyszerre futni akar. Valami
gőzös, elbújt mocsarak között érzi magát. Nem tud
semmi hirtelen magyarázatot adni az idegeinek. . .
Úgy, mint azelőtt, dolgozik. A nyomorúság
korlátái egész az égig. Némi remények kálváriáznak
a fejében. Maga mögül felérzi a főnök dromedár
fekete hátát.
Egyszerre a telefon.
— Kisasszonyt kéri valaki!
Meggyuladt.
Várt.
A főnök vigyorosan kicammogott.
— . . . 0 az?..??... Láz muzsikált bele a
tölcsérbe:
— Pista?! Te vagy?.,. Én?? Óh, dehogy.
Igen meglepődtem, mert sohsem szoktál telefonálni...
Nem, senki, más sem . . . Mennyit? csak öt koro
nám. . . Nincs, édes szivem! Nincs, ennyi a havi
zsebpénzem. . . Ezt örömmel.
Vége.
Hirtelen alávermezett a szomorúság. Szédülés
keverte a fejét. Hát még sem . . . nem ő volt. Egészen
csak most érezte fel a tegnap történteket. Az üresség
csöndje kongott körülötte. Ó, akit elhagynak . . .
Utak zavarodnak benne össze, célokat vittek el tőle,
amik már annyira bizonyosnak és késznek éltek
benne. . . Hogyis történhetett meg az egész? Hiszen
mindkettőjüknek érezniük kellett a sorsszerű össze-
tartozandóságot! Visszasajgott . . . Mégis az anyja
mellé ragadt. Elhagyhatunk-e valakit, aki magunkká
tört, aki velünk szorzódott még teljesebb egyé ?! —
vagy azt, aki csak velünk adhatja teljes önmagát:
ez lenne a házasság. Nyugtatgatta magát: ha igazán
kellett volna neki elbírhatta volna a családjával együtt,
akiben külön, külön él ő valamennyire.
Irodai látogatók.
Kizökkent.
Csak kába, elszabadult zsongás egész testében.
Délben pontos volt a báttya. Az utca másik
partján sétált, a nap villogtatta kakasos parádéban.
— Nem tudtál szerezni hozzá? . . . Nehéz ki
jönni veletek. Nehézkesek vagytok, hogy az szörnyű !
A lány szerényen:
— Miért nem kértél anyácskától.
— Eh ! Unom már azt a hangos áldozatkész
séget, amivel körül mókázza az embert!
— Neheztelsz rá, hogy annyira szeret?
Megvetette magát.
— Pista!
— Utállak benneteket!
Egy darabig még együtt.
Aztán a fiú meglátott valakit.
— Szervus ! Szervusz. Köszönöm. . .
A lány utána fordult: mintha ködbe nézett
volna.
A déli tömeg bugybolt az utcákban. Elnyelte a
figurát: veszni és ragyogni engedte kedveszerint.
Hol van ?
Egy lánynyal, aki boldog volt mellette.
— Mért nem keresel valami foglalkozást?
— Megőrültél ?!
— Mit akarsz csinálni ? így . . . Élni csak kell
valamiből!
Lebiggyedten nézte. Micsoda vízfej: talán maga
sem érti a buta tanácsosztogatását. Lehetséges, hogy
valaki józaneszü ennyit nézzen ki belőle?
— Álljak be zsákolónak a folyónál ? Mi ? ! Még
mindig meg vannak a jó ötleteid!
A nagyfejü hadnagy curukkolt.
— Nem akartalak megbántani.
— Jó! — mondta — Jó, majd lecsavarom a
fejem, hogy a kedvenced lehessek!
Elverődött a székek között.
Megint rázuholtak. Jó volt, ezt kiérdemelte.
Tudta, hogy ilyen balkezes időbe keveredett, amihez
hozzá ér rádül, rápiszkolódik és mégis . . . még ehez