139 
kárára; sőt ellenkezőleg: hasznára. Ez teremti meg 
a hang és gesztus formai kapcsolatát, s ebben a 
játék egységét. 
Amikor hang nélkül fejez ki a színész érzést, 
a mozdulat (gesztus, mimika) természetesen vissza 
nyeri elsőlegességét s ebben tiszta expresszió voltát. 
Ebben az esetben ugyanúgy spontán, egyszerű és 
alapkifejező (itt alapmozdulat), amint azt a hangnál 
láttuk, s ugyanúgy is kapcsolódik bele a karakter, a 
dráma alapmozgásán keresztül az egységbe. 
Ezt volt a mozdulat mint expresszió. Színészi 
probléma. 
A mozgás-probléma másik oldala (a rendezési 
probléma) a mozdulat elhelyeződése a térben: a 
szinpadvonal, szinmozgásából következőn a mozdulat 
viszonya a mozgáshoz. 
Az irányadó elv itt is, mint minden részletkér 
désben, az egység. A színpadi egység a teljesség 
szempontjából s a mozgásegység a probléma szem 
pontjából. 
Ez az egység pedig nem azt jelenti, hogy a 
színpadon mindenkinek csak egyformán vagy vonal 
mozgások irányában (esetleg ellentétes irányában) 
szabad mozognia, mert ez a képhez vezet. A kép 
pedig: mozdulatlanság. A mozgásprobléma igy festői 
és formai problémává válna, holott nem az. Első 
sorban pszichológiai probléma, amelynek a forma 
szabályoknak magasan felette álló miértje van. A 
drámában s a dráma tragikus (vagy komikus) egy 
ségében. 
Ha a mozgásnak megvan ez a (karaktereken 
keresztül) drámába koncentrálódott pszichológiai egy 
sége, csak akkor gondolhatunk arra, hogy formailag 
is egységesítsük, de akkor is csak olyan mértékben, 
hogy a pszichológiai egység meg ne csorbuljon. 
A formai egységesítés útja az egyszerűsítés. 
Egyszerűsítés abban az értelemben, hogy az egyes 
mozdulatok minél kevesebb formalehetőséget vegye 
nek igénybe, és hogy az összmozgás minél kevesebb 
egyes mozdulattal legyen kihozható. 
* 
A színjátszásnak alaphangokban és alapmoz 
dulatokban való kiteljesülését, az előbbieken kívül, 
még egy pszichológiai momentum is megköveteli. 
A drámai szükségszerűség érzete. 
A dráma cselekvéseinek egymásutánjától meg 
követett szükségszerűség (törvényszerűség) szugge- 
rálásának a hangban és mozgásban való hangsú 
lyozása. Vagy ami evvel egy: a dráma szükség 
szerűséget szuggeráló pszichéjének, szükségszerűséget 
szuggeráló hangba és mozgásba materializálása. 
Szükségszerűséget, tudjuk, csak az szuggerál, 
ami törvény, illetve ami a törvény erejével hat. 
Hangban és mozdulatban a törvény erejével 
nem az esetlegességek (naturalizmus), nem az egyéni 
szokások (impresszionizmus) és nem a kitaláltságok 
(klasszikus „stilizálás**), hanem csakis az alaphangok 
és az alapmozdulatok hatnak. 
Valamit a maga teljességében (és ez a cél!) 
materializálni pedig csak úgy lehet, ha megkeressük 
az anyagositandó lényeg materiális megnyilvánulási 
(megjelenési) lehetőségeinek ősét: alapját. 
így jutunk csak el a színpad céljához: az ön 
magát teljességében adni-akaráshoz, amely teljesség 
ben feloldódtak és eggyészilárdultak a részletek: a 
dráma, a színész, a színpad. 
MÁCZAJÁNOS 
TISZTVISELŐK 
Amint beléptem még vetekedőn-épen ékeskedő palo 
tájukba, 
Zenészek bandája renyhült el a kiszolgálás lomha 
mezében 
Előre számítottan (0 eladott bányászok még most 
is ajándékoztok, 
Joviális uraitoknak, lojálisán fölajánlott zenét) 
Mert ők a még minden tisztet viselők készülnek 
valamire, 
Valami megmutató fölvonulásban versenyzik ki aljas 
stréberségüket, 
S ti iderendelt bányászok nyújtjátok nekik a kisérő 
zenét! 
S ti ékesítitek még most is nyavalyás visszakivá- 
násaikat, 
A régi Rendhez! ? 
így láttalak meg erősök gerinctelenre átöltözöttségben, 
Várakoztatok egy szeles reggel tompultságában, 
Elrenyhülten a földszinten, készülődő vonulásaik elé- 
dobottan, 
Odaboritva, vetve, lustán támolygó tudatlansággal. 
Jaj, dobbant belém a láz: 
Újra parádézzátok jószivüségtekkel bitang menetüket, 
Újra feledtek, újra felejtitek: 
Rothadt erkölcsük utolja élelmeskedi föl bennük ez 
utánzást,