139
kárára; sőt ellenkezőleg: hasznára. Ez teremti meg
a hang és gesztus formai kapcsolatát, s ebben a
játék egységét.
Amikor hang nélkül fejez ki a színész érzést,
a mozdulat (gesztus, mimika) természetesen vissza
nyeri elsőlegességét s ebben tiszta expresszió voltát.
Ebben az esetben ugyanúgy spontán, egyszerű és
alapkifejező (itt alapmozdulat), amint azt a hangnál
láttuk, s ugyanúgy is kapcsolódik bele a karakter, a
dráma alapmozgásán keresztül az egységbe.
Ezt volt a mozdulat mint expresszió. Színészi
probléma.
A mozgás-probléma másik oldala (a rendezési
probléma) a mozdulat elhelyeződése a térben: a
szinpadvonal, szinmozgásából következőn a mozdulat
viszonya a mozgáshoz.
Az irányadó elv itt is, mint minden részletkér
désben, az egység. A színpadi egység a teljesség
szempontjából s a mozgásegység a probléma szem
pontjából.
Ez az egység pedig nem azt jelenti, hogy a
színpadon mindenkinek csak egyformán vagy vonal
mozgások irányában (esetleg ellentétes irányában)
szabad mozognia, mert ez a képhez vezet. A kép
pedig: mozdulatlanság. A mozgásprobléma igy festői
és formai problémává válna, holott nem az. Első
sorban pszichológiai probléma, amelynek a forma
szabályoknak magasan felette álló miértje van. A
drámában s a dráma tragikus (vagy komikus) egy
ségében.
Ha a mozgásnak megvan ez a (karaktereken
keresztül) drámába koncentrálódott pszichológiai egy
sége, csak akkor gondolhatunk arra, hogy formailag
is egységesítsük, de akkor is csak olyan mértékben,
hogy a pszichológiai egység meg ne csorbuljon.
A formai egységesítés útja az egyszerűsítés.
Egyszerűsítés abban az értelemben, hogy az egyes
mozdulatok minél kevesebb formalehetőséget vegye
nek igénybe, és hogy az összmozgás minél kevesebb
egyes mozdulattal legyen kihozható.
*
A színjátszásnak alaphangokban és alapmoz
dulatokban való kiteljesülését, az előbbieken kívül,
még egy pszichológiai momentum is megköveteli.
A drámai szükségszerűség érzete.
A dráma cselekvéseinek egymásutánjától meg
követett szükségszerűség (törvényszerűség) szugge-
rálásának a hangban és mozgásban való hangsú
lyozása. Vagy ami evvel egy: a dráma szükség
szerűséget szuggeráló pszichéjének, szükségszerűséget
szuggeráló hangba és mozgásba materializálása.
Szükségszerűséget, tudjuk, csak az szuggerál,
ami törvény, illetve ami a törvény erejével hat.
Hangban és mozdulatban a törvény erejével
nem az esetlegességek (naturalizmus), nem az egyéni
szokások (impresszionizmus) és nem a kitaláltságok
(klasszikus „stilizálás**), hanem csakis az alaphangok
és az alapmozdulatok hatnak.
Valamit a maga teljességében (és ez a cél!)
materializálni pedig csak úgy lehet, ha megkeressük
az anyagositandó lényeg materiális megnyilvánulási
(megjelenési) lehetőségeinek ősét: alapját.
így jutunk csak el a színpad céljához: az ön
magát teljességében adni-akaráshoz, amely teljesség
ben feloldódtak és eggyészilárdultak a részletek: a
dráma, a színész, a színpad.
MÁCZAJÁNOS
TISZTVISELŐK
Amint beléptem még vetekedőn-épen ékeskedő palo
tájukba,
Zenészek bandája renyhült el a kiszolgálás lomha
mezében
Előre számítottan (0 eladott bányászok még most
is ajándékoztok,
Joviális uraitoknak, lojálisán fölajánlott zenét)
Mert ők a még minden tisztet viselők készülnek
valamire,
Valami megmutató fölvonulásban versenyzik ki aljas
stréberségüket,
S ti iderendelt bányászok nyújtjátok nekik a kisérő
zenét!
S ti ékesítitek még most is nyavalyás visszakivá-
násaikat,
A régi Rendhez! ?
így láttalak meg erősök gerinctelenre átöltözöttségben,
Várakoztatok egy szeles reggel tompultságában,
Elrenyhülten a földszinten, készülődő vonulásaik elé-
dobottan,
Odaboritva, vetve, lustán támolygó tudatlansággal.
Jaj, dobbant belém a láz:
Újra parádézzátok jószivüségtekkel bitang menetüket,
Újra feledtek, újra felejtitek:
Rothadt erkölcsük utolja élelmeskedi föl bennük ez
utánzást,