137 
ján keresztül; és hogy a dráma keletkezése az 
életöröm érzésének spontán, expressziv kirobbanásaira 
vezethető vissza. Az egészséges öröm őszinte hangjai, 
mozdulatai, melyek egy bizonyos nyilvánosság előtt 
lökődtek ki az örömöt érző emberből: ez volt a 
dráma legelső őse. 
Tehát: érzésalapjában öröm ; megnyilvánulásá 
ban expresszió. 
Ez a tény két részről is determinálja a szín 
játszást : az öröm és az expresszió részéről. Illetve 
pontosabban: nem is determinálja. A színjátszás és 
a dráma nem csak keletkezésében volt egy, hanem 
lényegében és alapjában egy ma is, mindössze annyi 
eltávolodás történt, hogy ma nem az a színjátszó is 
egyúttal, akinek érzéseiből cselekvösődött a dráma, 
hanem más valaki, más valakik. Az eltávolodás 
teljesen tehnikai kérdés, s a lényegi összetartozást 
legfeljebb a helytelen keresztülvitelben érinti. Akkorse 
közvetlen a lényeg rovására, csak közvetetten, a 
formán keresztül. így a színjátszásban magában is 
megvan ez a két alapfeltétel, az öröm és az 
expresszió. Az öröm megvan, mert megköveteli a 
drámávál egy lényeg, s megvan az expresszió mert 
megköveteli a drámával egy forma. 
Lényeg és forma. 
Evvel ismét egy olyan problémához jutottunk, 
amelyre az eddigiekből magától adódik a válasz, 
de amely problémát, sokszor felvetődöttsége miatt, 
külön tárgyalnunk is kell. 
A drámának, s vele a színjátszásnak stb. tehát 
a teljes színpadnak, igenis van formaproblémája: 
csakhogy ez a formaprobléma oly teljes mértékben 
áll fenn már az egy-egy dráma (színpad) meg 
születésénél, illetve már a megszületés annyira forma 
kérdés is egyúttal, hogy külön lényegről és külön 
formaproblémáról a teljes színpad fogalmában nem 
beszélhetünk. Van egy, az életöröm akarásába 
gyökerező tragikus (vagy komikus) mag. Ennek a 
tragikus (v. komikus) magnak a kiteljesülhetőségében 
csak egy élete, s az életében csak egy formája van. 
Minden más rászabott élet legfeljebb rosszul, tévesen, 
vagy minimálisan elhibázott forma lehet, amelyből 
vagy kinő a mag, vagy minimálisan elhibázott forma 
lehet, amelyből vagy kinő a mag, vagy elvész benne. 
Ez az egyetlen (vagy pontosan: egyetlen helyes) 
forma pedig a lényeg teljes élete: tehát maga a 
lényeg. 
A formaprobléma tehát itt, a teljes színpadnál, 
más, több, fontosabb és mélyebb, mint pl. a többi 
művészeteknél; egyébb a lényeggel, s igy forma 
problémáról nem is beszélhetünk anélkül, hogy egy 
úttal ne kelljen a lényegről is beszélhetünk. 
Amilyen mértékben áll ez a teljes színpadra 
vonatkozón, Ugyanúgy megvan a színjátszás kérdésé 
ben is. Aminthogy a színjátszás nem csak formája 
a megelevenedett színpadnak, hanem épp oly mérték 
ben lényege is. 
Lényege: mert nem csak „visszaadja**, reprodu 
kálja, megjátsza az életöröm akarásából adódó 
tragikum (vagy komikum) cselekvését, hanem a leg- 
lényegében cselekszi is. Cselekszi: egy világot teremt, 
amely világ ő maga, s amely világban teljesen 
jelentéktelenné törpül a színjátszók énjének az a 
része, amely bármily csekély mértékben is idegen 
lehet ettől a világtól. Itt nincs külön én, sem abban 
az értelemben, hogy magához asszimilálja a lényeget, 
vagy a lényeg bizonyos részét; sem pedig abban 
az értelemben, hogy feloldódjék a lényegben, vagy 
a lényegnek egy hozzá bizonyos ponton közelálló 
részében. 
Itt tehát nem felszívódás van és „ember- 
ábrázolásról** sem beszélhetünk: ami a színjátszás 
lényege az ugyanaz a leghatalmasabb emberi alap 
érzés, ami a drámát a színjátszással együtt meg 
teremtette az öröm érzése. Az öröm érzésének 
akarása. A színjátszó egyénnek az a legmélyebb és 
kiszakadhatatlan együttélése avval az emberi közös 
séggel, amelynek letisztult akarásait előttünkcselekedve 
demonstrálja. Az egyén nem csak mint színpadra 
állított művész (— és nem mint az ezen lehetőségek 
tehnikájának virtuóza! —) hanem elsősorban mint 
élő ember, mint emberi örökségekkel megterhelt és 
emberi akarásokkal megáldott lény áll előttünk a 
maga ember-tisztaságában. 
Nem odadobja magát egy lehetőségnek, amely 
az egyén keménységétől vagy az egész gerinctelen 
majmolni-tudásától függő pontossággal rajzolódik az 
ő alakjára, mint egy puha gipszlapra; nem terrorizálja 
le magához a lehetőséget; nem megjátszani, nem 
ábrázolni, is „élni** akar a saját kis pillánatnyi életé 
nek formalehetőségeiben: hanem, igenis, élni akar 
avval az életével, amely egy mindnyájunknál, amely 
közös mindenkivel, aki nem csak él ahogy élnie 
adatott, hanem élni akar. 
A színjátszás első föltétele tehát az egészséges, 
teljes élet. 
Ennek az életnek, s az erre az életre való 
törekvésnek, tudatos volta, vagy a tudatosságig 
intenzív érzése az egyénben. 
Ez: alapja minden művészetnek. 
Röviden: az egyén kollektív individuum volta. 
(— Azokkal a babonákká vált paragrafusokkal 
szemben, amelyek az „emberábrázolástól** a „meg- 
élésig** jutottak el, mint a színjátszás csúcsához,